Az aláírásgyűjtő gazdagsága

 

Anatómiai látlelet a magyar társadalomról a XXI. század elejérõl

 

Már negyvenöt perce áll egy férfi a fõváros egyik legforgalmasabb terén, anélkül, hogy bárki is odajönne hozzá. Pedig éppen azért áll ott a metróból kiáramló tömeggel szemben, hogy az arrajövõk figyelmét felkeltse egy -hite szerint - mindannyiunk számára fontos kérdésre. Kezében mappát tart, a mappa fölött annál kétszerte nagyobb tábla, óriási messzirõl jól látható betûkkel, a két sor nemzeti színekkel kiemelve:

 

„Kettõs Állampolgárság

Aláírásgyűjtés”

Az időpontot gondosan kiválasztotta: délután 4 óra, amikor a legtöbben utaznak, többnyire munkából hazafelé. A férfival szemben százával, majd az idõ múlásával ezrével haladnak el. Õ egy darabig igyekszik a szemekbe nézni, várja a reakciókat. Visszanézõ tekintettel alig találkozik, bár a tábla feliratát futólag sokan elolvassák. Öt-tíz perc elteltével már kissé kínosan érzi magát – állni és csak várni egy hömpölygõ, közönyös tömeggel szemben! Sétálni kezd, mappával, táblával a kezében fütyörészik: „pihen”, külön választja magát egy idõre a vállalt szereptõl – korálelõjátékok, partiták…, hogy is van a Szent Háromság fúga, a kis g-moll fúga, stb… Fél óra elteltével már igen magányosnak és idegennek érzi magát – a „zene” persze mindig segít. A szembejövõ arcok fáradtak vagy oldalpillantások után gúnyosak, legfõképp -és egy idõ után már szinte fáj- közönyösek. Van, aki rosszallóan csóválja fejét, van, aki kérdõn felhúzza a szemöldökét – „már megint mit akarnak ezek?” – van, aki kikerüli, van, aki közelebbrõl elolvassa a tábla szövegét, és csettintve halad tovább.

A különös szituációt magában, mintegy ösztönösen elemezni kezdi: táblájának feliratával, makacs jelenlétével a tömeggel szemben, óhatatlanul választásra kényszerít mindenkit, aki csak rápillant. Szabad választásra cselekvés és nem-cselekvés között, pozitív és negatív reagálás, önzés és együttérzés között. Most döbben rá, hogy a közöny is mennyire szabad választás következménye, az is, ha valaki elkapja róla tekintetét, az is, ha gúnyosan mosolyog és legyint, hasonlóképpen ahhoz, aki odajön, kérdez, vagy szó nélkül aláír, és még õ köszöni meg, hogy ezt módja volt megtenni. Hamarosan egészen konkrét választ kap töprengéseire.

  A következõ metró-hullám tömegébõl egyszerre csak hangos kiáltás hallatszik: idõs, jól öltözött, ápolt külsejû hölgy kiált, inkább ordít -hiszen túl kell harsognia a tér zaját- egyenesen a magányosan, csöndben várakozó „aláírásgyûjtõnek”:

 

„Miért nem maradnak már végre csöndben, Uram?”

 

  Nos, ez az a pillanat, amikor a férfi új élménnyel gazdagodik. Háromnegyed órája áll csöndben, egyedül, nincs módja -pedig, hogy szeretné!- még a dialógusra sem, de neki ordítják a hömpölygõ tömegbõl -virágárusok, borotvát, esernyõt, fürdõruhát, ágytakarót, éjjellátó távcsövet, és még mi mindent árusító cigányok zsivaján keresztül-, hogy „maradjon már végre csöndben”.  Az élmény egyedülálló, példa értékû: most nyilvánult meg feketén-fehéren az, amit a pszichológia projekciónak nevez.  

  Az idõs hölgy nem értette meg a felirat tartalmát, feltehetõleg nem is akarta, õ csak „nyugalmat” akar, õ nem akar állást foglalni, neki elege van abból, hogy örökösen választania kell, õt hagyják békén, hiszen õ „tisztes életet” élt eddig is, és jelenleg is „tisztes életet” él, és ez a nemzeti színekkel díszített felirat már önmagában provokálja õt; választásra akarja õt „kényszeríteni”. A kispolgári nyugalom megzavarásában találtattam tehát bûnösnek -a krónikás itt tér át egyes szám elsõ személyre, jelezvén, hogy saját, egyedi, személyes élményeit rögzíti-, hogy jövök én ahhoz, hogy „erõszakos csöndemmel” bárkit is állásfoglalásra kényszerítsek.  

  Köszönöm ennek az ismeretlen, idõs hölgynek, hogy rávilágított ketté-osztottságunk valódi mivoltára: õ tökéletesen „vetítette ki” régóta raktározott feszültségét, indulatait, „vetítette át” cselekedetét a vélt ellenfélre; csak azt nem tudja, hogy mi, „az ellenfelek”, hittel élõ emberek örülünk a szabad akarat adományának, és igyekszünk élni is vele életünk minden pillanatában – másképpen szólva: élünk a választás szabadságával és nem félünk tõle, ezt hívjuk mi személyes felelõsségnek, amely nélkül csak uniformizált, kívülrõl irányított egyedei lennénk bármifajta közösségnek.

  A kettéosztott magyarság egyik fele tehát megnyilvánult, mégpedig a lehetõ „legtisztábban”: hagyjam õt békén! Az azonnali reagálás kizárt, hiszen, aki így odavet egy mondatot a tömegbõl a maga igazának biztos tudatában, az választ nem vár, nem hajlandó meghallgatni, az sértõdötten és dühösen rohan tovább. 

  A késõbbiekben hasonló példánk tucatjaival találkozom; és vannak még fokozatok. 

 

  De azután jönnek, önként, örömmel idõsek, fiatalok és sorban állva egymás után és egymást lelkesítve írják alá, együttérzõ és bíztató mondatok kíséretében:

 

„Már régóta keresem magukat, de jó, hogy végre megtaláltam!”

„Csak természetes, hogy segítenünk kell, õk is magyarok.”

„Tizennégy éves vagyok, aláírhatom?”

„A pártok miért nem segítenek?”

„Köszönjük, hogy helyettünk is itt áll napokon keresztül!”

 

 Budapestiek, vidékiek, erdélyiek, vajdaságiak, kárpátaljaiak, felvidékiek, nyugati magyarok, a világ minden tájáról érkezettek lépnek oda, ki egy-egy szóra, ki akár több órás (!) beszélgetésre is ott ragad az aláírásgyûjtõ mellett, és közben figyeli õ is az „utca emberének” reakcióit. Ezek bizony igen színesek.

 Jönnek a bizonytalanok és a tájékozatlanok - de az aláírásgyûjtõnek minden egyes ember érdeklõdése igaz örömet okoz, mert már megtapasztalta a fásult közönyt és az érdektelenséget, a harcias támadó ostobaságot, és az önzés megnyilvánulásainak teljes skáláját. Pontosan tudja, érzi a tájékozatlan elsõ gesztusából és hanghordozásából, hogy mire számíthat egy-egy beszélgetés végén. Megérzi a kérdezõ õszinteségét, sunyiságát, provokatív szándékát puhatolódzó elsõ szavaiból. A skála végtelennek tûnik. A tájékozatlanság is gyakran olyan mértékû, hogy az már szinte fáj, mégis a közben-közben született felismerés, hogy itt bizony komoly felvilágosító tevékenységet lehet és kell folytatni, az aláírásgyûjtõ számára új és örömteli szereppé válik, a mérhetetlen ismerethiány okairól elég lesz majd késõbb elgondolkodni - most akármilyen elképesztõ kérdésre is türelmesen válaszolni kell!

 

„Én nem akarok kettõs állampolgár lenni!” – mondja egy jóarcú fiatalember, majd késõbb hasonlót egy középkorú hölgy.

„Én sem akarok” -válaszolom-, „itt nem mirólunk, hanem a határon túli magyarokról van szó”.

„Ja, az más, akkor aláírom.”

 

„Én nem vagyok erdélyi, akkor, ugye én ne írjam alá?”

„Mindenki maradjon ott, ahol született!”

„Majd idejönnek, és elveszik tõlünk a munkát…!”

„Adót bezzeg nem fizetnek…”

 

típusú állításokra és kérdésekre persze lehet és kell is válaszolni, mindaddig, amíg õszinte az érdeklõdés, vagy a dialógusra való hajlam akár halványan is, de megmutatkozik. Ha szemtõl-szembe két „idegen” tud és akar beszélgetni, „eszmét cserélni” egymással. Ez jó és izgalmas. Az aláírásgyûjtõben megfogalmazódik a felismerés: ez egy kivételes alkalom arra, hogy átfogó képet kapjon a mai magyar társadalom mentális, érzelmi, erkölcsi állapotáról, torzulásokról, a háttérben feszülõ indulatokról, netán a nemzettudat pislákoló vagy elementáris meglétérõl – méghozzá mindezt elsõ kézbõl és nem statisztikai adatokból; ez itt kérem, a valóság maga, megdöbbentõ abszurditásaival, tehát egy valódi szociológiai körkép és kórkép, és nincs az a katedra, amely ennél jobb módszert kínálhatna, vagy szociológiai felmérés, amely ezt a jelen állapotot hívebben tükrözné.

 Ezzel a kivételes alkalommal bizony élni kell!

 Na, de még könnyebb akkor, ha” szemtõl-szembe”…

 Viszont létezik egy másfajta, sajnos -a tapasztalatok által – tipikusnak mondható  „viszonyulási rendszer”.

 

 Tagbaszakadt 40-50 közötti férfi; két teljes órája köröz a Moszkva téren az aláírásgyûjtõ körül - látszik, szétfeszül az indulattól, az arroganciától, de még nem tudja, hogyan, mi módon adja tudtomra, hogy én õt mérhetetlenül zavarom, „érdekeiben” sértem -, talán a Moszkva-téri rabszolgamunkára gyülekezõ tömeg, talán a néha felbukkanó rendõr-páros akadályozza meg düh-kitörését. Egy idõ után nem bír magával; elmegy elõttem, a nyitott aláírásgyûjtõ mappára dob egy 500 lejes érmét:

 

„Add oda a köcsög románoknak, akiknek aláírást gyûjtesz!”

 

– választ természetesen nem várva dühödten talpal tovább. Ez tehát nem a „szemtõl-szembe” típus, reagálásra nincs esélyem; és érzem, legszívesebben leütött volna. Hasonló korú, „õrzõ-védõ”-kinézetû, kopaszra nyírt, testes férfi szintén néhány perces körözés után megáll elõttem, szúrós szemmel olvassa a tábla szövegét, majd megkérdezi:

 

„Ellene is aláírhatok?”

„Lehetséges” -válaszolom -, „de nem nálam!”

 

70 körüli férfi érkezik és széles gesztusokkal, nagy hangon - hogy sokan meghallják környezetünkben – magyarázza: mennyire ártalmas az, amit én itt teszek. Õ Erdélybõl települt át vagy húsz évvel ezelõtt, de ne lehessen itt magyar állampolgár minden jött-ment, õ tudja -és ellenérveimre nem kíváncsi-, õ tudja, hogy csak az alja-népség jönne át. Türelmesen próbálok válaszolni ismét, hogy senki sem akarja az erdélyiek, vagy más határon túliak áttelepülését - szavamba vág, lehurrog: hogy képzelem én, hogy jobban ismerem ezeket az állapotokat, mint õ, különben is, csak szítják örökösen az ilyenek a román-magyar ellentéteket. Egy vele egykorú hölgy fél-távolból hallgatja -õ korábban aláírt- visszafordul, és magából kikelve, de tisztán fogalmazva utasítja rendre az idõs urat. Mondandója végén elhangzik, amire számítottam: „Szégyellje magát, erdélyi létére a saját fajtája ellen agitál. Tudja meg: én is erdélyi vagyok, csíki székely asszony, és most én szégyellem magam maga helyett is.”

 Közben kisebb tömeg verõdik össze, és mindenki az idõs hölgy mellé áll. Természetesen a horni, kovácsi 23 millió román „beözönlése” is szóba kerül, meg is kapják érte a magukét az „értelmi szerzõk”, a tömegbõl sokan felhánytorgatják ennek a hazugságnak a romboló hatását. Az idõs férfi mondatai által arcomra kiült megdöbbenést látva egy másik hölgy szelíden mondja: „Maguk itt azt hiszik, hogy az erdélyiek mind összetartóak, hogy tisztábban gondolkodnak. Ez tévhit, látja-e, az agymosás közöttünk is ugyanúgy hatott, az önzés bizony köztünk is gyakori.” Szomorúan látom be, hogy részben igaza van.

 

 De jönnek mások ismét, munkaruhás fiatalok, diáklányok, kilencvenéves öregek, fiatal pap, mindenféle korú és különbözõen szituált emberek, és örömmel írnak alá, sokan bátorító és hálás szavak kíséretében.

 

„Csak tartsanak ki! Már nem sok hiányzik…”

„Köszönjük, hogy helyettünk is itt állnak…”

„Az Isten áldja meg magukat!”

 

– ez utóbbi mondatot sokszor hallom, nagyrészt erdélyiekrõl, de hazaiaktól is. Nem felejtek egy nagy kalapos, kolozs-megyei idõs parasztasszonyt, aki megkérdezte: „Kik maguk, hogy ezt csinálják?” Mondom: „Ezt a Magyarok Világszövetsége kezdeményezte.” Nem hallott róla soha, elámul: „Hát ez bíz nagyon jó lenne nekünk, az Isten áldja meg magát, hogy itt áll a tûzõ napon órákon át, már tegnap is láttam. Nagyon köszönöm maguknak, otthon ezt elmesélem, s örülnek majd, na áldja meg az Isten!”.

 Virágárus öregasszony áll sokáig mellettem a portékájával, már napokkal ezelõtt is látott itt a téren -látszik, ez az egyetlen jövedelme-, egy idõ után közelebb jön: „Hát látja, fiatalember, mennyi pocsék, önzõ alak él közöttünk, na adjon egy tollat, én is aláírom, alá én, segítsünk szegényeken!” Késõbb egy idõs virágárus férfi, hasonlóképpen.

 A téren sok a hajléktalan. Harmadik-negyedik napon már mind ismerem õket; mondanivalója majdnem mindegyiknek van hozzám, és meglepõ: a sok ”középosztálybeli”, jólöltözött közömbössel szemben többségük komolyan érdeklõdik. Mivel idejük is van, hosszan elbeszélgetünk, és a „Van bejelentett lakcíme?” kérdésre, ha igen a válasz, alá is írják az ívet, önként, rábeszélés nélkül. „Nem kerül ez semmibe, segítsünk rajtuk…!” - kísérõ mondatokkal.

 Azért van, aki megkérdezi: „Hát, aztán maga mennyit kap ezért?” és miután mondom, hogy semmit, hangosan felnevet: „Akkor maga vagy bolond, vagy milliomos…, nem is: milliárdos!” -ezek után meghívom egy kávéra az utcai automatából, lássa mennyire milliárdos vagyok.

 Az érdek nélküli kiállást sokan nem tudják elképzelni, jelzik ezt a fenti és a hozzá hasonló esetek. Gyakran kérdezik:

 

„És maga hová valósi?” – mondom: „Budakeszin élek.”

„Na, de erdélyi, ugye?” „Nem,” -mondom- „én magyar-magyar vagyok.”

„És mégis itt áll, és gyûjti az aláírásokat?” – kérdi nem egy hitetlenkedve, felhúzott szemöldökkel.

„Hát miért csinálja?”

„Miért? Nem tudja ezt elképzelni, mindent csak saját érdekbõl lehet tenni?”

 

A kérdezõ õszinteségétõl és nyíltságától függõen persze bõvebben is válaszolok: „Érdek valóban fûzõdik ehhez, ha nem is személyes, de közösségi, mindannyiunké. Az egész nemzet erõsödik, azáltal, ha a határon túli magyarok újrahonosítását sikerül elérnünk.”

 Hál’ Istennek, sok száz embernek itt a Moszkva téren nem kellett ezt elmondani, mert pontosan így gondolta. És hála Istennek, sok az õszintén érdeklõdõ, de tájékozatlan, akinek módom volt elmondani, hogy a jelenlegi helyzet a határon túli magyarok számára milyen megalázó és tarthatatlan, akár részletesen is kifejteni a jelenlegi magyar, román és ukrán jogszabályokból és törvényekbõl eredõ embertelen, a valódi szabadságjogokat sárbatipró, családokat és a nemzet egészét szétszakító -és bizony, még mindig Trianonból eredõ- abszurd, még most is, a XXI. század elején is létezõ igazságtalanságot.

 Hogy az erdélyi magyaroknak jelenleg 500 Euro-t kell hozniuk magukkal és a határon felmutatni -amely összeg átlagban egy fél éves keresetüknek felel meg-, hogy 3 hónap után egy percet sem tartózkodhatnak Magyarországon, és ha akkor történik keresztelõ, esküvõ, vagy haláleset, akkor sem tehetik be a lábukat az országba, -ó, emberi szabadságjogok, ó, liberálisok-, hogy a kettõs állampolgárság nem jelent azonnali választójogot, mert a jelenlegi törvények szerint bejelentett állandó lakással kell rendelkezni, hogy nem jelenti azt, csak a magyar állam nyújtotta kedvezményeket élvezhetik, kötelességek nélkül, mert kórházi ellátás is tb. járulék-fizetéshez van kötve, márpedig ahhoz bejelentett, hosszú távú munkavégzés kell, az viszont adózással ugyanúgy jár, és legfõképpen senki sem akarja, hogy a határon túli magyarok elhagyják a szülõföldjüket, csak azt, hogy végre büszkén viselhessék magyar igazolványukat, és magyar útlevelüket, és magyar identitásukat, és talán nem csak, mint üldözendõ fekete munkások, vagy mint rabszolgák dolgozhatnak magyar emberek Magyarországon. És beszélni kell arról az elképesztõ jelenlegi európai szituációról, hogy míg közel 500 millió nyugat-európai állampolgár akkor lép be az országba, amikor csak akar, telepedhet le, ingatlant vásárolhat, munkát vállalhat, sõt szavazhat Magyarországon, addig magyar emberek, a környezõ országok magyarjai ugyanezt nem tehetik meg – nos a bizonytalanok közül sokan e beszélgetések hatására írtak alá.

 Hetek teltek el az elsõ utcai élményem kezdetétõl, és egyre többször volt társam itt a Moszkva téren. Ki hogy ért rá, ideje, munkája, energiája, vehemenciája hogyan engedte, vagy sarkallta erre az izgalmas és tanulságos ténykedésre.

Vilmos, Kata, a nagymama korú Csirta, Laci, Imre és gyerekei, Éva, és egy idõ után megjelent két, majd három, késõbb négy igen kedves és lelkes fiatal: Anna öccsével, Misi és Csaba. Sok barátomnak és ismerõsömnek számoltam be a tapasztalataimról, hozzáfûzve: annyiféle reagálással találkoztam itt téren, hogy nekem mér újdonságot senki sem tud mondani a magyar ember mai tudati, erkölcsi, indulati, lelki, szellemi, vagy empatikus állapotáról. Tévedtem! Ezek a fiatalok -Anna és csapata- meséltek egy idõsebb úrról, aki odarontott hozzájuk, és magából kikelve mutogatott címeres zászlójukra azt ordítva, hogy emiatt az „önkényuralmi jelkép” miatt „magukat rendõrrel kellene elvitetni, hogyan merészelnek ezzel az utcára kiállni, és ezzel a fasiszta jelképpel embereket toborozni?”

E fiatalok (18-22 évesek) fájdalmas megdöbbenését az érthetetlen és megmagyarázhatatlan jelenség felett nehéz volt bármivel is ellensúlyozni. A Szent Koronás címer, mint önkényuralmi jelkép? Magyarországon a magyar zászló és a szakrális szimbólum? Elképzelhetõ ez a világ más tájain is? Láttam az arcukon, hogy ez mélyreható és fájó tapasztalat: a sok évtizedes agymosásról lehet nekik is némi forgalmuk, de most az agymosottság legaljáról kaptak egy sokkoló dózist. Nem tudom, csak sejtem, hogy az õ számukra is vigasz és „ellensúly” csak az a sok-sok köszönet, együttérzés és jókívánság, „Az Isten áldja meg magukat!” lehetett, amely számomra is az önzetlen, tisztaszívû emberektõl érkezett. És közülük egyre többen nyilvánultak meg, ahogy az információ terjedt az aláírásgyûjtésrõl, köszönhetõen többek között az MVSZ a rádióban naponta elhangzó figyelemfelkeltõ hirdetésének, Dobos Attila Bp. TV-beli mûsorának, és a jó szándékú emberek közötti információ-cserének.

 

 Fekete, selymes bõrû, göndör hajú afrikai lány lép oda, köszön -tiszta magyarsággal beszél-, kéri a tollat, majd miközben írja az adatait elmondja, õ is kettõs állampolgár, így aztán mi sem természetesebb számára, mint ezt a kezdeményezést támogatni. Kérdésemre elmondja, hogy nigériai - magyar állampolgár. Tovább érdeklõdöm: Melyik nemzetségbõl való? Ibo vagy joruba? Joruba – válaszolja. Nagy nép, nagy kultúra - mondom, majd némi élcelõdéssel kérdem: Babatunde Olatundjit ismeri-e? „Személyesen nem” - válaszolja, és kedvesen, mosollyal távozik.

 

 

 A téren sok az illegális árus -a jelenséget mindannyian ismerjük-, kiállított õrszemük riaszt, ha rendõr vagy közterület-felügyelõ közeledik. Az árusok majd mindegyike cigány. Egyiküket egy ideje figyelem: fiatal fiú, 18-20 év körüli lehet, tíz-tizenkét év körüli társával próbál valamit rátukmálni az arrajövõkre, udvariasan, majd agresszívebben. Vidámak, felszabadultak és gátlástalanok egy idõ óta azzal szórakoznak két rábeszélés közben, hogy mûanyag ásványvizes flakonjukból az arrajövõ nõk hátára spriccelnek, lehetõleg a ruha-kivágásokba, közvetlenül a bõrre. A nõk ijedt, tanácstalan vagy dühös reagálására kivétel nélkül álcázással, majd hangos hahotával válaszolnak - egyszóval nagyon jól mulatnak. Egy idõ után odakiáltok a nagyobbnak: „Ezt most már hagyd abba!”

 Csodálkozó arccal mered rám, de abbahagyja, legalábbis egy ideig, oszlop fedezékébõl, hogy ne lássam, azért még szórakoznak kicsit. Majd a nagyobbik fiú, mint aki egy idõre kiviháncolta magát, odajön hozzám -lát õ is engem már néhány napja-, komoly arccal elolvassa a táblám feliratát, és precízen, komótosan, sõt büszkén kitölti az ívet. Miután megköszönöm, így válaszol:” Ez csak természetes, Uram!”

Távolabbról, késõbb idõsebb társa szintén odajön, kérdi, kinek is gyûjtök aláírást? A határon túli magyarok érdekében - válaszolom, és õ komoly arccal, szó nélkül aláírja. Majd két 20 év körüli cigánylány közül -akik a vakok számára gyûjtenek adományokat- az egyik ugyanolyan komoly arccal jön oda, olvassa el, írja alá az ívet. Persze az itt lébecoló cigányok közül van, aki másképpen reagál. Megáll elõttem, elolvassa a tábla szövegét, és gúnyos mosollyal csak ennyit tesz hozzá: „Hogy ezek még többen legyenek?” és mutat a tér közepén ücsörgõ, ácsorgó vendégmunkások tömegére.

 

 Egyedül állok a legnagyobb csúcsforgalom idején a tömegben, három fiatal közelít, messzirõl látom: engem céloztak meg. A középütt lévõ a szószóló, a másik kettõ -mintha testõrök lennének- végig szótlanok. A közeledés mikéntjébõl -eddigi tapasztalataim alapján- már pontosan tudom, milyen végkimenetelre számíthatok: ezek nem aláírni jönnek. A középsõ már messzirõl, köszönés nélkül szegezi nekem a kérdést: „Tulajdonképpen mit csinálsz te itt ezzel a táblával?”  -csak megjegyzem, fiam lehetne-, kérdése arrogáns és látszik rajta, pontosan tudja, miért állok itt a tömegben. Türelmesen, röviden válaszolok, mint mindig. Elkezd bökõdni a táblám felé: „Nevetséges, amit csinálsz, harcolsz valamiért, és fogalmad sincs, hogy miért! Nem ismered a magyar törvényeket! Nem tudod, hogy bárki megkaphatja a magyar állampolgárságot, aki kéri!” -mondatai kijelentõ, kioktató mondatok, mégis válaszolok, miszerint a jelenlegi törvények egy éves ittlakáshoz …- mondanám, de szavamba vág: „Rosszul tudod, én azonnal megkaptam!” „Melyik országból jöttél?” - kérdem. „Ausztráliából, és rögtön megkaptam.” „Tudod, lehet, hogy az ausztrál állampolgárok azonnal megkapják -bár kétlem-, de hogy a környezõ országok magyarjainak éveket kell várniuk, azt itt mindenki tudja” - válaszolom. „Ugyan-ugyan, harcolsz a semmiért” és ismétli magát egyre szélesebb gesztusokkal – „én három országnak is állampolgára vagyok, és tájékozódom, te pedig tájékozatlan vagy, és nem adsz tisztességes felvilágosítást, pedig ha már itt állsz, köteles lennél…” és mondja-mondja egyre emeltebb hangon. Miután igyekeztem elmondani a leglényegesebb tudnivalókat, mások, valódi érdeklõdõk felé fordulok, miközben a kis arrogáns még mindig mondja a magáét, csendesebb emberek írnak alá, majd látva, hogy most már egyáltalán nem törõdöm vele, igaza biztos tudatában, ahogy jött, köszönés nélkül, „testõrei” kíséretében beleolvad a tömegbe. Nem kérdeztem meg, melyik a harmadik állampolgársága -gondolom magamban-, de fölösleges lett volna, úgyis tudom.

 

 Öt-hat fõs társaság áll meg elõttem, némelyikük erdélyi, 20-25 éves fiúk. Egymás között tárgyalják meg a tábla feliratát, mondataik tájékozatlanságról tanúskodnak. Egyikük felém fordulva, fél mosollyal, mint aki most csapdába húz, szögezi nekem rejtvényét:

 

„Aláírom, de csak egy feltétellel: ha válaszol a kérdésemre. Mit tennének maga szerint az erdélyi magyarok egy román - magyar összetûzés esetén, kinek az oldalára állnának?”

„Ez nem kérdés” - válaszolom.

„Dehogynem, szõröstalpú bocskorosok, odaállnának a románok oldalára” mondja dühödt meggyõzõdéssel.

 

A körben álló kíváncsiskodók döbbent bekiabálásai kísérik a távozó csoportot - egyikük sem írta alá.

 

 A hetek, hónapok során a részvét és a részvétlenség különbözõ megnyilvánulási fokozatait ismerem meg, mégis csak egyetlen esetben fordul elõ, hogy az önzés és a sunyiság olyan vegyülékével találkozom, hogy -bár indulataimat igyekszem mindvégig kordában tartani-, megtagadom az aláírás lehetõségét.  Fiatal, 30 év körüli férfi áll meg elõttem, a már ismert félmosollyal, kérdezi, miután elolvasta a tábla szövegét: „Tulajdonképpen miért kellene ezt nekem aláírni?” Mint máskor, most is elmondom, hogy a határon túli magyarok érdekében folyik az aláírásgyûjtés, és még néhány fontos tudnivalót fûzök hozzá. Figyelmesen meghallgat, majd mosolyogva kérdezi:

 

„És én ezért mit kapok, ha aláírom?”

„Semmit” -válaszolom-, „ha csak azt az örömet nem, hogy hozzájárult Ön is a rosszabb sorban élõ nemzettársaink megsegítéséhez.”

„De én mit kapok?” kérdi újra. „Valamit valamiért, nem igaz? Ki ad nekem bármit is ingyen ebben a világban?”

 

Vigyorogva áll elõttem, látom, nem tágít, õ akar meggyõzni engem. „Tudja mit?” –válaszolom. „Most már ha akarja, sem engedem meg, hogy aláírja. Magának nem! Viszontlátásra!” A gúnyos mosoly mit sem változik, legyintve kullog el – de még egyszer visszatekint, hogy magabiztos vigyorgását még egyszer láthassam: „õ gyõzött”.

 

 Az aláírásgyûjtõ tapasztalatainak „megszerzése”, majd azok rögzítése során mérhetetlen sok személyes indulattal kellett megküzdjön; egyáltalán már magával a kérdéssel is, hogy mennyit szabad ezekbõl az indulati-hangulati elemekbõl átengedi „anatómusi szûrõjén”. Végül arra a megállapításra jutott, hogy semmit, amennyiben „látleletet” akar rögzíteni. Ezért aztán úgy döntött: írásának, visszaemlékezésének utolsó része csupa „ide nem illõ” idézetbõl fog állni, amely idézetek semmiféle ok-okozati összefüggést nem mutatnak az elõzõekben leírtakkal…, de azért, hogy-hogy nem az élmények átélésekor, ott „a sûrûjében” valahogy mégis felmerültek, felidézõdtek benne. Íme:

 

„A közösség eredete nincs a természetben, nincs a családban, a törzsben, az érdekben. A dolgok nem kívül kezdõdnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban”. (1)

 

„Mindenképpen arról van szó, hogy az emberiség túlnyomó nagy többsége az emberi létezés körét elhagyni készül. A népek nagy része leszakad és elmerül. Ez a leszakadás természetesen irtózatos fizikai és biológiai és pszichológiai erõmennyiséget szabadit fel, és ez az erõmennyiség azokat, akik nem merülnek el, valósággal a magasba repíti, Az emberiség így ketté szakad.”. (2)

 

„Jóra, rosszra egyáltalán tökéletesen érzéketlen. Csak élni akar, élni. Nem egész lény, a létezésnek mindössze homályos nyoma. Alaktalan, ha nem is egészen testetlen, tudatlan, csak derengõ szomjú ösztönével lézeng és nyüzsög. Van, aki úgy írja le, hogy láthatatlan pszichikus baktériumhoz lehetne hasonlítani. Uralkodó állapota a szorongás és az alattomos kéjsóvárgás. Ha az ember nem védekezik ellene testi és lelki tisztasággal, belefurakszik az ételekbe, a gondolatokba, a beszédbe, a szerelmesek csókjába, az anyatejbe, az imádságba. Belepiszkol az ember fantáziájába, feldúlja a harmonikus barátságokat és házasságokat, népeket egymásra uszít, gyûlölködést szít, pimaszul bemászik az álmodó képeibe és összerondítja a tiszta szándékokat. Mivel láthatatlan és ritkatestû lény, és mivel nem ismer tiszteletet és szégyent, számára minden út szabad. Egyetlen módon lehet ellene védekezni: világossággal.” (3)

 

„Mert amikor bennünket elküldtek, az tra bocsátó Hatalom így szólt: rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tied. Szabad vagy a kövektõl az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Amibõl másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik, legyen szent fény, átokká válik, legyen gyönyör, halállá válik. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelõs vaúgy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg, most ered és élj, mert a világ a tied.” (4)

 

 

 

Kiss Iván

rajzfilmrendezõ

 

Jegyzetek:

1. Hamvas B.: A láthatatlan történet /241.

2. Hamvas B.: Titkos jegyzõkönyv/95.

3. Hamvas B.: u.o./98.

4. Hamvas B.: A láthatatlan történet /235.