Budakeszi 1956

(Megjelent az Igazunk '56 lap IV. évfolyam 12. számában 39-41. old.)


Budakeszin a Fő utca 87-ben beszélgetek Lendvay Endrével és Gárdonyi Józseffel. Nem vagyunk ismeretlenek egymás számára, hiszen gyerekként, ifjúként gyakran töltöttük együtt szabadidőnket. Érdekes volt több évtized elteltével ismét találkoznunk. Mindannyian a régi, fiatalkori vonásokat kerestük kisebb-nagyobb sikerrel egymás arcán. A kö­zös emlékek felidézése szinte percek alatt feloldotta azt a távolságtartást, amelyet a találkozás pillanataiban talán mindannyian érzékeltünk.

Megbeszélt találkozó volt ez, azzal a céllal, hogy a negyvenöt ével ezelőtti eseményeket, az 1956-os forradalom és szabadságharc időszaka alatt Budakeszin történteket felelevenítsük, amelynek mind a ketten tevőleges résztvevői voltak. Gárdonyi Jóska - becenevén a Gercs - nyolc évet kapott cselekedeteiért, Lendvay Endre szerencsés ember; hiszen lemaradt azokról a fényképekről, amelyek alapján a megtorlás idején súlyos és te jelen jogtalan ítéletek születtek.
Mielőtt elkezdenénk emlékezni, meg kell jegyeznem, hogy nem ez lesz az első írás a Budakeszin történt eseményekről. Fazekas Eszter újságíró - aki itt élt, fiatalon elhunyt, s ma a település temetőjében alussza örök álrnát - Móza Katalinnal közösen a hajdan Pest Megyei Hírlap hasábjain cikksorozatban tettek kísérletet arra, hogy számot adjanak az itt történtekről, kiemelten a Sziklai­ügyről. A barátaim által elmondottakhoz kapcsolódóan az idézetek tőle származnak.


L E: Budakeszin a forradalom október 25-én kezdődött. Előző nap Budapesten voltam, s ott találkoztam nagyon sok falumbéli fiatallal. Ezen a napon a forgalom már leállt, így mi a gyógyszertár mellett lévő téren, az akkori autóbusz végállomáson verődtünk össze. Ahogy itt beszélgettünk - én éppen Jóskával váltottam szót -, kerékpáron megérkezett Márity Laci. Rövid beszélgetés után egyszer csak néhányan megindultak a pártház felé. Kiderült, hogy ide vitték a MÖHOSZ (Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség) fegyvereit, a kispuskákat és Vécsei-típusú kézigránátokat. Hogy miként derült erre fény, azt nem tudom. A lényeg az, hogy Márity Laci, Gárdonyi Jóska, Lendvay Dini, Jenei Gabi és még egy fiú, akinek a ne­vére nem emlékszem - miközben az őket ért sérelmeiket emlegették - be akartak menni a fegyverekért.
Időközben a pártházban is összeverődtek az elvtársak, Sziklai Sándor, a párttitkár Türk István, Orbán, a nyomozó és mások. Hatan-heten lehettek, partizán és spanyolos múltjuk miatt jelentős túlerőt képviseltek. A pártház ajtaját az elvtársak magukra zártak. Márity Laci a külső fal peremrészére állva benyom­ta az ablakot, feltornászta magát, beugrott, és a többieknek kinyitotta az ajtót. A túlerő fu­tásnak eredt, élén a nyomozóval, őt követte Sziklai Sándor, és így szép sorjában a többi menekülő. Még arra is emlékszem, hogy valamelyikük így biztatta a többieket: „Szaladjunk, ezek mindenre képesek!".

D K: Bizonyára magukból indultak ki.

L E: A pártház udvarának hátsó részén még nem volt kerítés, arra futottak.

D K: Kinek volt fegyver a kezében?

L E: Fegyver senkinél sem volt látható. Abban biztos vagyok, hogy Márity Lacit ez sem rettentette volna meg, mert ő rendkívül vakmerő volt, pedig bakanccsal együtt sem nyomott ötven kilónál többet. A „bátrak" futását talán az is elősegítette, hogy Lendvay Dini bent a Pártházban egy Rákosi, vagy Sztálin-szobrot földhöz vágott, és az durrant. Messze nem emlékeztetett ez a hang a gránátrobbanáshoz. Amikor a fiúk kijöttek az épületből, Jóska nyakában, mint valami nyakdísz lógtak a drótra fűzött Vécsei gyakorló kézigránátok.


D K: Jóska! Te is így emlékszel az eseményekre?

G J: A gránátokon kívül még puska is volt nálam. A pártházban talált fegyvereket egyébként felvittük a Fodor Szanatórium mögötti erdőbe s eldugtuk, hogy majd más­nap ezekkel felfegyverkezve megyünk Pest­re harcolni. Másnap már csak hűlt helyét találtuk. Később kiderült, hogy Straub Jancsiék vitték el.

D K: Straub Jancsira nem emlékszem. Ki volt ő?

G J: A megtorlás eredménye az ő számára tizennyolc évet eredményezett.

L E: Ezek után a fiúk a falu Pest felőli végén fákat döntöttek ki, hogy útakadályokat építsenek.

D K: Jóska, mi volt ezzel a célotok?

G J: A Pestről menekülő ÁVO-sokat akartuk megállítani.

L E: Ez október 26-án történt. Én kb. kilenc óra táján érkeztem a helyszínre. A fakivágást már beszüntették, nem képezett igazi akadályt, s így nem volt túl sok értelme folytatni a munkát. Márity Laci egy szürke Pobedát igazoltatott, amely az erdei gyalogúton az akadályt ki tudta kerülni. Azt nem tudom, hogy kinek volt az ötlete de a csapat néhány tagja elindult, hogy a Szikfaitól fegyvert szerezzen.

G J: Én javasoltam, hogy menjünk le hozzá, és a fegyvereket kérjük el tőle.

L E: Jogos volt annak a feltételezése, hogy Sziklainál lehetnek fegyverek, hiszen magas rangú katonatiszt volt, s a pártházból is vihetett haza néhányát. Sziklai a pártházban történtek után M. Zsigáék udvarán jött vissza a Széchenyi utcából a Fő utcára. M. Zsiga apósommal beszélgetett, s amikor Sziklai hozzájuk érkezett, a következő szavakkal fogadta: „Ha ő van ott (a pártházban. D K) adott volna Maritynak egy pofont jobbról, egy pofont balról, és befejezte volna az egész cirkuszt." Jól leteremtette Sziklait, tehette, hiszen elvtársak voltak. Ezek után Sziklai nagyon szégyellhette magát, és aznap délután, amikor a parkban jöttem lefelé, a „bátor" spanyolos „gitárral" (géppisztoly) a nyakában itt sétálgatott. Tehát lehetett tudni, hogy Sziklainál van fegyver.

G J: Én csak feltételeztem ezt, s Lacinak is felhívtam erre a figyelmét.

L E: Térjünk vissza az október 26-i ese­ményekre. Jóska gondolata után néhányan a barikádoktól elindultak a Sziklai háza felé.

D K: Ki volt ez a néhány fiatal?

L E: Márity Laci a feleségével, Fehér István a Putyi, Tóth Miki és a kislány, akivel járt, Lendvay Dini és mások. Heten-nyolcan lehettek. Én közvetlenül utánuk ballagtam. Odaértünk a Sziklai házához. Megálltunk az út közepén. Dini hazaindult, mert az apja neheztelt rá, és féltette. Márity Laci ezért nem szólt egy szót sem, pedig tudomásom szerint tettek olyan fogadalmat, hogy egymást nem hagyják cserben. Laci ezt követően bement a Sziklai-ház udvarára. Mindannyian követtük őt. Kinyílt az ajtó, és Sziklai egy pisztollyal megjelent, és emlékezetem szerint azt mond­ta, hogy „takarodjatok csirkefogók!". A kutyája is megindult felénk. Laci kettőt belerú­gott, s az eb vonyítva menekült. Az egész társaság jót nevetett e jeleneten. Amikor Sziklai látta, hogy amit eddig tett, teljesen felesle­gesnek bizonyult, magára zára az ajtót és bement a ház verandájára. Laci nem az ajtót kezdte feszegetni, hanem a pártháznál már bevált módszer szerit felmászott a veranda ablakához, és azt benyomta. A jelenlévők lényegében nézőként figyelték a történteket.

D K: Volt-e valamelyikőtöknél fegyver?

L F: Fegyver senkinél sem volt. Ez a társaság senkit sem akart bántani, csupán a fegyvert, fegyvereket akarta birtokba venni. Laci itt is rendkívül vakmerőnek bizonyult,
hiszen tudta, hogy Sziklainál pisztoly van. Arra gondolhatott, hogy hasonlóan a pártháznál történtekhez, mivel nála nincs fegy­ver, Sziklai most sem fog lőni. Mindannyiunk megdöbbenésére eldördült a lövés, Laci lehanyatlott, és az egész társaság valósággal szétspriccelt. Én is szaladtam, ahogyan csak tudtam. Attól tartottam - és gondolom a többiek is -, hogy Sziklai elkezd lövöldözni. Szerintem a Tóth Miki és társa a falhoz lapulhattak, mert ők csak néhány perc múlva jöttek ki a ház udvarából, futottak egyenesen Gárdonyiékhoz, és mondták el, hogy mi tör­tént. A Sziklai-ház alatti második épületnél álltunk meg (Osztertág vendéglő), és figyel­tük az eseményeket. Azt láttam, hogy Márity Lacit a felesége vonszolja kifelé az udvarból, de egyedül nem bírta, s akkor az egyik bará­tom arra biztatott, hogy menjünk és segít­sünk. Bevallom férfiasan, hogy én állandóan a ház felé figyeltem, mert nagyon féltem, hogy Sziklai újból lőni fog, ám akkor néma csend honolt a házban, s nagy a valószínűsége, hogy félelmében már végzett magával.

Lacit levittük a két házzal lejjebb lévő vendéglő elé. A mellénél csupán egy picike lila, szinte vértelen kis pötty volt látható. Itt érte a lövés, és a golyó hátul a gerincét is el­találta, amely az alsó végtagjainak bénulását eredményezte. Alig tájékozódtunk Laci állapotáról, már jött is a mentő. Hogy ki intézkedetett, arról nincsenek pontos ismereteim, csak sejtéseim vannak.
Az események alatt - amikor kirohantam az udvarból - szinte teljesen néptelen volt a Fő utca. Csupán a szemben lévő házakból láthatták a történteket.

G J: A bírósági tárgyaláson ott voltak azok a fényképek, amelyekről meg lehetett állapítani - részben legalábbis -, hogy kik voltak jelen. A fényképező személyére a mai napig nem derült fény.
„Az ezredes meggyilkolásának ügyében három bírósági tárgyalás volt. Az elsőfokúra 1957. novemberében, a másodikra fél évre rá, nyáron került sor. Az ügyészségi óvás nyo­mán 1958. november 4-én született meg a harmadik ítélet. Mindegyik perben eltérő volt a gyanúsítottak száma. Hol tizennégyen, hol tizenheten, hol meg tizennyolcan ültek a vádlottak padján (...) a perbe fogottak közül néhányan külföldre távoztak. Figyelemre méltó, és aligha lehet véletlen: az elsőfokú tárgyaláson kizárólag a disszidált vádlottak ügyében született halálos ítélet, a másodikban olyanokra mondtak kőtelet, akiknek nem volt gyerekük. Vagyis Takács Kálmánt és Bo­kor Jánost vitték a bitó alá.” Megjegyzem: ártatlanok kivégzése esetén az utóbbi ítéleteket is emberségesnek kellene tekintenünk. Nem tudom díjazni az ötletet. (DK)
L E: Onnan folytatom, hogy Lacit elvitte a mentő. Ezt követően Straub Jancsiék fegyverekkel felszerelve megérkeztek a tett színhelyére. Eldobtak néhány Vécsei típusú gya­korló kézigránátot. Ebből egy, a kétharmadnyira leeresztett redőny alatt beesett a ház egyik szobájába. Ezek a gránátok nagyokat durrantak, de kárt alig-alig okoztak. Emlékeim szerint, Jóska nálad is volt néhány.

G J: Igen, de nálam nem volt puska vagy géppisztoly. Egy darabig a kerítés mellett hasaltam.

D K: Tudomásom szerint az esemény híre a faluban gyorsan terjedt.

L E: Talán fél óra sem telt el attól számítva az időt, hogy Sziklai lelőtte Lacit, már feketéllett a Fő utca a sok embertől. A tömeg azt követelte, hogy hozzák ki Sziklait. Hárman mentek be érte, Takács Kálmán, Dombi Béla és a harmadik Rémai vagy Raffai - a nevére már nem emlékszem -, és kihúzták a kerítés mellé. Amikor beértek a házba, Rémai - vagy Raffai - annyit jelzett a kezé­vel, hogy két halott fekszik bent, mert köz­ben meglátták Kiss Lajos holttestét is.

G J: Akkor Kiss Lajos már 24 órája - vagy hosszabb ideje - halott volt, ezt állapította meg az orvos.
„A halottakhoz kihívott doktor Ostoros Gyula akkor azt mondta, hogy Kiss bácsi órákkal előbb távozott az élők sorából, mint Sziklai. Kiss Lajos ugyanis hullamerev volt, az ezredes viszont még vérző meleg, de már nem élt. Homloka közepén lyuk tátongott, Kis bácsinak csúnya fejsérülése volt. "

L E: Kiss Lajossal kapcsolatban nem tudok nyilatkozni, mert semmit sem láttam. Csak arról beszélhetek, amit tapasztaltam. Tehát Sziklai kint feküdt a kerítés mellett, és már meg is halt. Kapott néhány ütleget, de ezek már nem rontottak az állapotán. Nagyon sokan le is köpdösték.


D K: Arról is beszéltek, hogy a bedobott gránát okozta a halálát, és hogy a lábánál fogva felakasztották.


G J: A másod fokú bírósági tárgyaláson a „szakértő" azt találta ki, hogy a gránát szorítógyűrűje homlokon találta Sziklait, amitől elájult, aztán kihúzták az utcára, és ott agyonverték.
„Megjártam a második világháborút, pontosan tudom, milyen sebet ejt egy gránát, különösen, ha zárt helyen robban. Bent a lakásban nem volt ennek nyoma. " - mondta el tapasztalatait az újságírónak doktor Ostoros Gyula.

D K: Az elsőfokú tárgyaláson még öngyilkosságot állapított meg a bíróság.

A vádat 1957-ben (az elsőfokú tárgyalá­son D K) Álmási Ferencné dr. ügyész és Götz János ügyész képviselte. Az 1957. Bül. 543. számú vádiratban ez áll: A holttestek exhumálása után megejtett boncolás eredménye kétséget kizárólag bizonyítja, hogy Sziklai Sándor és Kiss Lajos elvtársak önkezükkel vetettek véget életüknek."

L E: Az is érdekes, hogy a Sziklai-ügy története miként változott meg a feljebbviteli tárgyaláson. Úgy, hogy Pintér Istvánnak ez első fokon hozott nem jogerős ítélet után a Népszabadságban megjelent a cikke, amelynek az volt a lényege, hogy az ítélkezők az ellenforradalmárokkal egy húron pendültek, és ezért kicsi büntetések születtek. Ez már előre vetítette annak árnyékát, hogy az újabb tárgyaláson - a megismételt másodfokún - keményebb büntetéseket fog a bíró kiszabni. Így is történt.

G J: Én első fokon négy, másod fokon nyolc évet kaptam. Egy másik példát is meg­említek. Takácsot, akit első fokon 15 évre ítéltek, másodfokon halálos ítéletet kapott, de így járt Jenei Gábor is, ő ma Ausztráliában él, és szintén halálra ítélték ekkor, pedig ő semmit sem követett el. A „bűne" annyi volt, hogy puskával a vállán sétálgatott, és igazoltatta az autósokat.
„Takács Kálmán a rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában, a 18. sor 9. sírjában fekszik. Közös a nyughelye a Sziklai perben ugyancsak halálra ítélt Bokor Jánossal."
L E: Jenei ügye elég érdekes, mivel az történt, hogy az igazoltatások során a fiúk francia újságírókkal is találkoztak. Bevitték őket a régi kultúrházba, összebarátkoztak, fényképek is készültek róluk. Az itt készült képek egyike az egyik francia újságban is megjelent, és ez okozta Jenei „vesztét". Ausztráliáig meg sem állt. Egyébként a fegyverét egyetlen egyszer sem sütötte el.

D K: Fehér István, a Putyi is hasonlóan járt, szintén Ausztráliáig kellett menekülnie. Tudomásom szerint ő kísérte el Lacit a Fodor Szanatóriumba.

L E: Amikor a mentő megérkezett, már nagyon sokan voltak, és arra nem emlékszem, ki szállt be, hogy elkísérje őt. Miután Lacit betették Lendvay József, a Potyó, esküre emelte a kezét, mondván: „Laci, meg fogunk bosszulni!". A Sziklai-ház ostroma lényegében ezzel vette kezdetét.


D K: Arról is szólnak a különféle megemlékezések, hogy harmadik személy is tartózkodott a házban, állítólag egy jugoszláv állampolgárságú nő, aki a hátsó kijáraton távozva csak annyit mondott, hogy „Nagy baj történt odabent!” „ A lakásban Sziklai Sándor és Kiss Lajos maradt csupán, akik támadástól tartva felváltva virrasztottak. Ezt írja az 1958-as per­anyag. Az első és második tárgyaláson azon­ban még szó esik egy asszonyról Warjaki Milánnéról, aki Kiss és Sziklai jó ismerőse volt, s aki október 25-én meglátogatta őket. Ahány tárgyalás, annyiféle tanúvallomás: hol is töltötte ez az asszony az éjszakát, és hol volt akkor amikor a felkelők fegyvert követelve megjelentek."

G J: Ez a nő Sziklai vendége volt.

L E: Akik bementek, már csak két embert találtak a házban, Kiss Lajost és Sziklai Sándort, holtan. Jóska, te is bementél? Hol feküdt Kiss Lajos?

„Dr. Ostoros elmondása szerint Kiss Lajost a konyhaajtóban találtuk, hason fekve, homlokán nagy seb tátongott. Egy hátulról kapott fejlövés üthet a koponyán ilyen sebet, amikor távozik a golyó."

G J: Én nem a szobákba, hanem egyene­sen a padlásra mentem fegyvereket keresni. Ott bukkantam rá Sztálin nagyméretű képére, lehoztam, és rátettem Sziklai holttestére.
"Feltüzelt tömeg az utcán, köpenyével leterítve feküdt Sziklai az utcán, mellén egy Sztálin képpel. - tett erről említést dr. Ostoros Gyula."

D K: Márity Laci nem halt meg azonnal, hónapokig kezelték az orvosok.

L E: Így volt, s az egyik nap, amikor a parkban találkoztam néhány társammal, ja­vasoltam, hogy menjünk, és látogassuk meg Lacit. Az egész társaság elindult. Öten-hatan lehettünk. Az őr ott ült az ajtóban. Lacit már el akarták vinni, de a főorvos nem engedte, hiszen nem volt szállítható állapotban.

G J: A család a Vöröskereszt útján ki akarta vitetni Lacit Ausztriába, de ezt az ÁVO-sok nem engedték.
L E: Beengedtek hozzá. Emlékeim szerint látogatásunkra 1957 januárjában került sor. Amikor az ágy mellett mentem el, és hozzáértem a fekhelyéhez, Laci arra kért bennünket, hogy ne érjünk az ágyához, mert a legkisebb mozgás nagy-nagy fájdalmat okoz számára. Beszélgettünk, egymást vigasztaltuk, majd eljöttünk föle. Néhány nap elteltével hallottam, hogy kezdődnek a letartóztatások.

D K: Mielőtt rátérnénk a megtorlásokra, arról is kellene szót váltanunk, hogy a faluban volt-e valamilyen szervezkedés, olyan, amilyen szinte minden településen tapasztal­ható volt.

L E: A Forradalmi Bizottság november 1-jén alakult meg, és november 5-re terveztük az újabb összejövetelt, hogy megbeszéljük a további teendőket. Én a pedagógus Turányi Józseffel és feleségével vettem részt az alakuló gyűlésen. Mind a ketten kiváló magyar emberek voltak. Ekkor kaptuk meg az igazolványainkat, amelyet máig ereklyeként őrzök. Amikor sor került a Forradalmi Bizott­ság megalakítására, a kultúrház tömve volt emberekkel. A tömegből érkeztek a személyre szóló javaslatok. Akik bekerültek, mindannyian értelmiségiek voltak. Valaki még kifogását is hangoztatta, hogy a munkásság képviselője hiányzik a testületből. Engem is beválasztottak, néhány személynél vitatkoztak is a megjelentek, de mindenki esetében a szavazás eredménye döntött.

D K: Későn ébredt ez a település, és ebből adódóan a Forradalmi Bizottság csak megalakult, de nem tevékenykedett.

L E: Már nem volt rá módunk, hiszen no­vember 4-én vonult keresztül a falun a szovjet katonaság

D K: Térjünk vissza a megtorlásokra.

L E: Jelen voltam a másodfokú tárgyaláson. s amit ott csináltak, attól elborzadtam. A fegyverszakértő mindenáron azt akarta bizonyítani, hogy Sziklai a kézigránáttól halt meg. Itt már nem a szorítógyűrűről volt szó, hanem arról, hogy a gránát nyelének végén levő fémkarika okozta a bajt, mert már volt arra példa, hogy ez az ajtón keresztülment és okozott súlyos sérülést. Énnek tehát az lett az eredménye, hogy a szakértő alátámasztotta azt az elképzelést, hogy Sziklai nem lett öngyilkos, hanem az ellenforradalmárok ölték meg. A másik disznóságot az orvos szakértők követték el. Azt mondták, hogy kiásták a tetemet, és bonctani vizsgálatot végeztek - fél év elteltével -, mert az első boncolási ered­mény nem volt elfogadható, ugyanis akkor a rossz világítás miatt téves megállapítások születtek, és ők is a kézigránátnak tulajdonították Sziklai halálát.

„..Sziklainé kérésére a Belügyminiszté­rium kihantoltatta a tetemeket (...) dr. Földei Vilmos és dr. Budavári Róbert igazságügyi orvosszakértők felboncolták azokat. Ekkor a koponyákat leválasztották és preparálták. (...) később más szakértők készítette írásos véleményt arról, milyen sérülések is találha­tók rajtuk. E szerint: Sziklai Sándor homlok­sérülését a behajított gránát szorítógyűrűje okozta, amely sebesülés azonban nem volt halálos. A kémiai vizsgálatok alapján bebi­zonyítható, hogy még élt, amikor az „ellenforradalmárok" lecibálták a lépcsőn. Kiss Lajos koponyasérülése alapján a halál okát öngyilkosságban jelölték meg."
(Megjegyzem: Sziklai jó embere volt a kommunista rendszernek, halálát az öngyilkosság fennállása esetén is meg kellet bosszulni. (D K))

Eddig nem említettem, hogy a tárgyaláson jelen volt a Sziklai rokonsága, és ha valaki nekik nem tetsző véleményt mondott, akkor bekiabáltak. Ez történt akkor is, ami­kor felállt a védő és tiltakozott az ellen, hogy fél évvel később került sor ilyen vizsgálatra, és erről a védelmet nem is értesítették. Ezt hallva Sziklai felesége elkezdte kiabálni, hogy a védői ültessék melléje. Erre a védő villámgyorsan leült. A rossz világítás nyilvánvaló és nevetséges kitaláció volt.


D K: Jóska! Az általatok eddig elmondottakhoz hozzátartozik a megtorlás azon része, amelynek áldozata lettél, hiszen nyolc évre ítélt el a kommunista népbíróság.

G J: Engem 1957. február 4-én vittek el a Fő utcába. Éjjel jöttek értem, helyesebben értünk. Összeszedtek bennünket, a Lendvay Dinit, a Bokort, a Takácsot. A Roburban elkülönített fülkék voltak, akkor nem tudtunk egymásról semmit. Közös utaztatás ténye csak később derült ki. A Fő utcán betettek a zárkába, s társam a Pálházi Ferenc nevezetű úr volt, akit később kivégeztek. Kaptam egy számot. Ott nem a nevükön, hanem a számukon szólították az embereket.
Másnap vittek kihallgatásra. Arra voltak kíváncsiak, hogy mit csináltam, miben vet­tem részt, kiket ismertem azok közül, akik Budakeszin tevékenykedtek. Az is gyakorlat volt, hogy ezt ötször-hatszor le kellett írni. Arra is kíváncsiak voltak, hogy mit mesélt a cellatársam. Kétheti kihallgatás után átkerültünk - külön-külön - a Markóba, ahol rövidesen megkezdődött a tárgyalás. Két főt összebilincseltek, s így vittek minket a tárgyalásra. Engem Lendvay Dinivel, Straub Jancsit Mihály Pistával, akit Sapkásnak becéz­tek, kötöttek össze. Első fokon engem négy évre ítéltek, ám 1958-ban Sziklainé beadta a törvényességi óvást. A következő tárgyaláson én nyolc évet kaptam, ám Takácsot és Bokrot ekkor ítélték halálra.

D K: Volt olyan börtöntársad, akivel szabadulásod óta nem találkoztál, vagy netán ma is a politikai élet tevékeny résztvevője?

G J: Darvas Iván a Gyűjtőfogházban cellatársam volt. Kádas Gézával, a válogatott egri úszóval szintén együtt voltam.

D K: Mi volt a vád ellened?

G J: A Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedésben való tevékeny részvétel.

D K: Mind a nyolc évet le kellett tölte­ned?

G J: Nem, csupán hatot, s ezt is különböző helyeken. A már említetteken kívül voltam Márianosztrán, az éhségsztrájk idején pedig Vácon. Akkor is ott voltam, amikor - Nagy Imrét és társait kivégezték, 1958. júni­us 16-án. Valamelyik őr ezt megsúgta, nagy botrány volt, dörömböltünk, edényeinket egymáshoz vertük. Egyik alkalommal az őr a falhoz állított, és megkérdezte, hogy mi a foglalkozásom. „Lakatos a szakmám - vála­szoltam. Érdekes - mondta, itt csak lakatos meg villanyszerelő csücsül." Ezek azt hitték, hogy mindenki báró meg gróf, holott szinte mindannyian - néhány katonatisztet kivéve - a munkásság vagy a parasztság köreiből kerültünk ki. Én a forradalom előtt a Fogaskerék Gyárban dolgoztam.

D K: Az utóbbi időben volt-e valamilyen elismerésben részed?

G J: Kaptam kárpótlást, és most egy jelentősebb nyugdíjemelést. Ezek a juttatások nem a Horn-, hanem az Antall- és az Orbán kormány nevéhez fűződnek.

Megjegyzem: A beszélgetés során az események szereplői között Lendvay néven több fiatal is megemlítésre került. Ők Lendvay Endre unokatestvérei és nekem hajdani grundhaverjaim. Lendvay Dinit a Budakeszin történtek miatt szintén nyolc évre ítélték. A börtönévek megviselték, fiatalon kénysze­rült eltávozni az élők sorából, nyugodjon bé­kében. (D K)


v. Domokos Kázmér

 

Felhasznált irodalom: Fazekas Eszter - Móza Katalin: Sziklai-dosszié 1956-1999