Turgonyi Zoltán:

Miért fogok mégis igennel szavazni?

 

         Az alábbiakban a Jobb Kor Polgári Kör február 18-án közzétett - az Európai Unióhoz való csatlakozást elutasító - állásfoglalásával kapcsolatban szeretnék néhány megjegyzést tenni. Nézeteim e téren  - mint sok más kérdésben is - meglehetősen különböznek a Kör véleményétől.

         Mielőtt azonban kifejteném mondandómat, szeretném leszögezni: bár úgy látom, jobb, ha igent mondunk a népszavazáson, tisztelem az ezzel szemben állók nézeteit is. Nem tartom elfogadhatónak, ha valaki “szélsőségeseknek” minősíti azokat, akik hangot adnak az EU-val kapcsolatos kételyeiknek vagy elgondolkodtató és megfontolásra érdemes ellenérveket fogalmaznak meg, aggódván jövőnkért. Végül is mindkét oldal deklarált célja a magyarság szolgálata, s ha ebben egyetértünk, mindenkinek érdeke, hogy ehhez a legmegfelelőbb eszközöket találjuk meg, s ezt minden érv és gondolat segíti, bármelyik oldalról jöjjön is. Ha a cél közös, a többi már merőben technikai kérdés, és így indulatoktól mentes racionális eszmecserét kíván. De még ha a célok különböznének is: ha egy demokráciában népszavazásra bocsátanak egy kérdést, ez azt jelenti, hogy a referendum minden lehetséges kimenetele megfelel a demokratikus játékszabályoknak, következésképpen bármelyik lehetséges eredmény propaganda útján való előmozdításának is legitimnek kell számítania, s még az eredmény megszületése után sem szabad a vereséget szenvedett oldal képviselőit erkölcsileg elmarasztalni.

         Mindezt előrebocsátva nézzük, mi várhat ránk, ha nem lépünk be az Unióba! A Jobb Kor állásfoglalása e téren meglehetősen derűlátó: ha Magyarország nemmel szavaz, “húzóerőt ... képvisel”, mert az utánunk voksoló tagjelöltek “már egy büszke és öntörvényű nemzet példáját követhetik, amely, mint 1956-ban, felmutatja a világnak szabadságszeretetét”. Nos, elméletben talán lenne némi esély arra, hogy a “nem” látványos gesztusa egyrészt kivívja a világ elismerését, másrészt mögénk sorakoztatja a többi tagjelöltet, akikkel azután közösen fellépve méltányosabb csatlakozási feltételeket tudunk kiharcolni. Ha biztosan mellénk állnak, valóban sokat nyerhetünk. Ez azonban csak találgatás. Mi van, ha a többiek úgy gondolják, a csatlakozástól való minden visszalépés a vissza nem lépők helyzetét javítja, mert több marad nekik az elosztható forrásokból? Hátha nem mögénk fognak felsorakozni, hanem azonnal tárgyalásokat kezdenek az EU-val annak érdekében, hogy az eredetileg nekünk szánt összegeket közöttük osszák szét? Így is nyerhetnek, noha kevesebbet, de biztosabban, mint akkor, ha velünk közös platformra helyezkednek, s együtt próbálunk valamennyiünk számára jobb feltételeket kicsikarni, hiszen ez utóbbiak biztosítására nyilván sokkal nehezebb lenne az EU-t rávenni.

         Ami pedig 1956 említését illeti: éppen forradalmunk példája mutatja, hogy hiába mutatjuk föl a világnak szabadságszeretetünket, ha a világ erre nem eléggé figyel oda. Akkor a szuezi válság volt sokkal fontosabb a nemzetközi közvélemény számára, mint a mi sorsunk, most az iraki konfliktus áll az érdeklődés középpontjában. Félő, hogy demonstratív “nem”-ünknek alig lenne nemzetközi visszhangja.

         De lássuk a Jobb Kor állásfoglalásának egyéb részleteit! Az első ponttal kapcsolatban rögtön le kell szögezni, hogy az itt említett “pénzelosztás”, ha ezen az EU költségvetésének elkészítését értjük, nem az Európai Központi Bank feladata, hanem az Európai Bizottságé, de a döntést róla nem is ez utóbbi hozza, hanem egyrészt az Európai Unió Tanácsa (amely a tagállamok kormányainak képviselőiből áll, és jogosult a Bizottság által benyújtott tervezetet módosítani), másrészt a végső szót kimondó Európai Parlament (amely szintén a tagállamok képviselőiből tevődik össze). De tegyük fel, hogy “a színfalak mögött” valójában mégis a Központi Bank hozza a végső döntéseket. Ha tényleg így áll a helyzet, nem fogja-e zavarni előbb-utóbb a demokráciát értéknek tartó nyugati közvéleményt, s a demokráciára minduntalan hivatkozó politikusokat, hogy a talán legfőbb hatalom egy demokratikus kontroll nélküli szerv kezében van? Nem éppen saját értékrendjük következetes képviselete fogja-e megkövetelni tőlük, hogy változtassanak a jelen helyzeten?

         Másfelől: az Unión kívül maradva is a világ sorsát már most nagy mértékben meghatározó, s ugyanakkor politikai felelősséggel nem bíró - hiszen nem választott - gazdasági csoportok, multinacionális cégek befolyása alatt leszünk, s ezek működését mi egyedül még sokkal kevésbé tudjuk befolyásolni, mint az Európai Központi Bank működését, hiszen erről legalább annyi tudható, hogy egyáltalán jogilag köze van a demokratikusan választott testületek vezette Unióhoz, része ez utóbbi intézményrendszerének, valahogyan meg kell határozni kettejük viszonyát, s lehet, hogy ezt a viszonyt az EU alkotmánya egyszer majd úgy rendezi, hogy a bank a választók közvetett ellenőrzése alá kerül. A multinacionális cégek és nemzetközi pénzügyi csoportok ezzel szemben semmiféle értelemben nem “szervei” a magyar vagy bármely más államnak ill. államközösségének, hanem egyszerűen minden politikai felelősség nélküli magántársaságok, amelyek működésébe a választóknak a jelenlegi jogi keretek között aligha van lehetőségük beleszólni. Az efféle cégek nyomásának is kevésbé lennénk kitéve, ha nem egyedül, hanem egy világhatalom részeként állnánk velük szemben.

         Ami az állásfoglalás második pontját illeti: az Európai Bizottság nem  az EU kormánya, hanem elsősorban döntéselőkészítő, javaslattevő szerv. A döntés, mint a költségvetés kapcsán már láttuk, az Európai Unió Tanácsának és az Európai Parlamentnek a kezében van. Továbbá: bármilyen nemzetiségűek is a Bizottság tagjai, hivatalba lépésükkor kötelezettséget kell vállalniuk arra, hogy működésük során kifejezetten az Unió egészének érdekeit, nem pedig saját államukéit fogják szolgálni. Nem sokat nyerünk tehát vele, ha e testület tagjai között magyar is van. Mindazonáltal: ha az Európai Bizottságnak valóban nem lesz magyar tagja, s ha e tény valóban ellentétes az EU alkotmányával, akkor belépésünk után lesz alapunk tiltakozni hátrányos megkülönböztetésünk ellen. Egyszerűen csak szembesítenünk kell nyugati partnereinket saját elveikkel! Ha ezeket komolyan veszik, előbb-utóbb meg kell, hogy kapjuk a minket megillető helyet a Bizottságban. S ugyanez a helyzet a negyedik ponttal is: ha egyszer a mezőgazdasági támogatás aránytalanul csekély volta ellenkezik a termelők közötti megkülönböztetés tilalmával, erre hivatkozva később kérhetünk jogorvoslatot.

         Az EU parlamentjében a képviselőknek valóban csak 3%-a lesz magyar. (Ez az adat esetleg így önmagában azt sugallja, hogy valamiféle hátrányos megkülönböztetésről van szó. Ám valójában kb. ugyanannyi képviselőnk lesz, mint más hozzánk hasonló népességű országoknak. S megjegyzendő, hogy a “nagyok” lélekszámukhoz képest relatíve kisebb képviselettel bírnak a Parlamentben. Franciaország lakossága pl. durván hatszorosa a miénknek, de csak háromszor annyi képviselője lesz, mint nekünk.) De számos kérdésben létezhet érdekközösségünk más nemzetekkel, tehát találhatunk majd szövetségeseket. Az pedig, hogy a 24 képviselő mely pártokhoz fog tartozni, nyilvánvalóan a magyar választókon múlik.

         Az utolsó ponttal kapcsolatban a következőket szeretném mondani. Először: ha igaz, hogy a mezőgazdasági támogatás elnyeréséhez szükséges pályázatok megfogalmazásához a magyar gazdáknak nagy árat kérő szakértőkre lesz szükségük, vajon nem vállalhatnák-e a polgári körök azt, hogy e téren ingyen segítséget nyújtanak (pl. a pályázatok idegen nyelvre fordításával vagy a szükséges jogi ismeretekkel kapcsolatos tanfolyamok, előadások szervezésével)? Másodszor: lehet, hogy a magyar mezőgazdaság kevesebb támogatást kap az EU-tól, mint amennyi méltányos lenne, de ha nem csatlakozunk az unióhoz, akkor semmit sem kap. Harmadszor: ha kívül maradunk az Unión, vajon biztosan meg tudjuk akadályozni a parasztság tönkremenetelét? Nem fogja-e ez utóbbit siettetni pl. az európai piacok elvesztése is?

         Attól tehát, hogy nem lépünk be, még fennállnak mindazon veszélyek, amelyekre a Jobb Kor állásfoglalása figyelmeztet, ugyanakkor nélkülözni fogjuk azt a viszonylagos politikai védettséget, amelyet az uniós tagság jelent más nagyhatalmak nyomásával szemben. Szabad prédává válunk, s vagy Oroszország terjeszti ki ránk ismét a befolyását, vagy az Egyesült Államok csatlósaivá süllyedünk. És ami a legfontosabb, megfosztjuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy beleszóljunk hazánk sorsának intézésébe. Mert Európa is a hazánk, ezt ne feledjük! Aligha kell e sorok olvasóit emlékeztetni arra, hogy az a sajátos valami, amit magyar kultúrának nevezünk, itt, Európában alakult ki, jelentős részben nyugati hatások eredményeképpen. Nem kevésbé vagyunk örökösei Homérosznak és Horatiusnak, mint mondjuk a dánok vagy az írek. Sőt nemcsak az antik örökség közös. Shakespeare a miénk is, ahogyan, másfelől, Bartók és Kodály is az egész Nyugat szellemi kincse. De említhettem volna neveket egy másik közös nyugati érték, a modern tudomány területéről is. És végül, de korántsem utolsó sorban, erkölcsi eszményeink is közösek. Egyszóval Európa népei együtt, egymással kölcsönhatásban lettek azok, amik. Persze ma e közös szellemi örökség válságban van, Európa számára - az Unió alkotmányának megszerkesztése során is - nehézséget okoz, hogy világosan megfogalmazza kulturális azonosságát. Ám épp ez kell, hogy tettekre sarkalljon bennünket. A mi felelősségünk is, hogy mi lesz közös hazánk sorsa. S világos, hogy belülről sokkal könnyebb beleszólnunk abba, milyen legyen a jövő Európája.

         Lehet, hogy tágabb hazánk - pontosabban annak kormányzata - valóban kicsit mostohán bánik velünk, de ennek feltétlenül csökkentenie kell-e iránta való lojalitásunkat? A szűkebb hazában is volt már hasonló a helyzet. A magyar nemzet jogi értelemben évszázadokon keresztül a nemességgel volt azonos. Mégis jobbágyok tömegei érezték a magukénak a hazát, s szálltak szembe hősiesen az idegen hódítókkal. Mutatis mutandis ma is a - tágabb - haza (elsősorban szellemi téren való) védelme a feladat. Ezt a legjobban akkor szolgálhatjuk, ha intézményesen is részt veszünk az Unió működésében. Természetesen az Unió jelenlegi rendszere távolról sem tökéletes és igazságos. De ki állítaná, hogy a mai formája végérvényes? Éppen maguk az európai eszmények követelik meg a jobbítását. Tegyünk róla, hogy ez megvalósulhasson!

         Természetesen lehet, hogy naivitás a részemről az EU vezetőinek jó szándékát feltételezni, abban bízva, hogy a maguk vallotta erkölcsi eszmények számonkérhetők rajtuk, s észérvekkel rá lehet venni őket egy egészében - és persze a mi vonatkozásunkban is - igazságosabb rendszer megvalósítására. De hol lehetne manapság nagyobb remény efféle eszmények és érvek hatékonyságára, mint ott, ahol a történelem során megszülettek? Ha tévedtem, s kiderül, hogy már Európában is csak az ököljog érvényesül, akkor úgyis teljesen mindegy, kívül vagyunk-e, vagy belül, hiszen a világ ez esetben valódi emberi létre alkalmatlanná lett, s teljes anarchiába süllyedése csak idő kérdése. Mit veszíthetünk tehát, ha megkíséreljük a csatlakozást?