Az aláírásgyűjtő gazdagsága

Anatómiai látlelet a magyar társadalomról a XXI. század elejéről

Már negyvenöt perce áll egy férfi a főváros egyik legforgalmasabb terén, anélkül, hogy bárki is odajönne hozzá. Pedig éppen azért áll ott a metróból kiáramló tömeggel szemben, hogy az arrajövők figyelmét felkeltse egy -hite szerint – mindannyiunk számára fontos kérdésre. Kezében mappát tart, a mappa fölött annál kétszerte nagyobb tábla, óriási messziről jól látható betűkkel, a két sor nemzeti színekkel kiemelve:

„Kettős Állampolgárság Aláírásgyűjtés”

Az időpontot gondosan kiválasztotta: délután 4 óra, amikor a legtöbben utaznak, többnyire munkából hazafelé. A férfival szemben százával, majd az idő múlásával ezrével haladnak el. ő egy darabig igyekszik a szemekbe nézni, várja a reakciókat. Visszanéző tekintettel alig találkozik, bár a tábla feliratát futólag sokan elolvassák. Öt-tíz perc elteltével már kissé kínosan érzi magát – állni és csak várni egy hömpölygő, közönyös tömeggel szemben! Sétálni kezd, mappával, táblával a kezében fütyörészik: „pihen”, külön választja magát egy időre a vállalt szereptől – korálelőjátékok, partiták…, hogy is van a Szent Háromság fúga, a kis g-moll fúga, stb… Fél óra elteltével már igen magányosnak és idegennek érzi magát – a „zene” persze mindig segít. A szembejövő arcok fáradtak vagy oldalpillantások után gúnyosak, legfőképp -és egy idő után már szinte fáj- közönyösek. Van, aki rosszallóan csóválja fejét, van, aki kérdőn felhúzza a szemöldökét – „már megint mit akarnak ezek?” – van, aki kikerüli, van, aki közelebbről elolvassa a tábla szövegét, és csettintve halad tovább.

A különös szituációt magában, mintegy ösztönösen elemezni kezdi: táblájának feliratával, makacs jelenlétével a tömeggel szemben, óhatatlanul választásra kényszerít mindenkit, aki csak rápillant. Szabad választásra cselekvés és nem-cselekvés között, pozitív és negatív reagálás, önzés és együttérzés között. Most döbben rá, hogy a közöny is mennyire szabad választás következménye, az is, ha valaki elkapja róla tekintetét, az is, ha gúnyosan mosolyog és legyint, hasonlóképpen ahhoz, aki odajön, kérdez, vagy szó nélkül aláír, és még ő köszöni meg, hogy ezt módja volt megtenni. Hamarosan egészen konkrét választ kap töprengéseire.

 A következő metró-hullám tömegéből egyszerre csak hangos kiáltás hallatszik: idős, jól öltözött, ápolt külsejű hölgy kiált, inkább ordít -hiszen túl kell harsognia a tér zaját- egyenesen a magányosan, csöndben várakozó „aláírásgyűjtőnek”:

„Miért nem maradnak már végre csöndben, Uram?”

Nos, ez az a pillanat, amikor a férfi új élménnyel gazdagodik. Háromnegyed órája áll csöndben, egyedül, nincs módja -pedig, hogy szeretné!- még a dialógusra sem, de neki ordítják a hömpölygő tömegből -virágárusok, borotvát, esernyőt, fürdőruhát, ágytakarót, éjjellátó távcsövet, és még mi mindent árusító cigányok zsivaján keresztül-, hogy „maradjon már végre csöndben”.  Az élmény egyedülálló, példa értékű: most nyilvánult meg feketén-fehéren az, amit a pszichológia projekciónak nevez.  

Az idős hölgy nem értette meg a felirat tartalmát, feltehetőleg nem is akarta, ő csak „nyugalmat” akar, ő nem akar állást foglalni, neki elege van abból, hogy örökösen választania kell, őt hagyják békén, hiszen ő „tisztes életet” élt eddig is, és jelenleg is „tisztes életet” él, és ez a nemzeti színekkel díszített felirat már önmagában provokálja őt; választásra akarja őt „kényszeríteni”. A kispolgári nyugalom megzavarásában találtattam tehát bűnösnek -a krónikás itt tér át egyes szám első személyre, jelezvén, hogy saját, egyedi, személyes élményeit rögzíti-, hogy jövök én ahhoz, hogy „erőszakos csöndemmel” bárkit is állásfoglalásra kényszerítsek.  

Köszönöm ennek az ismeretlen, idős hölgynek, hogy rávilágított ketté-osztottságunk valódi mivoltára: ő tökéletesen „vetítette ki” régóta raktározott feszültségét, indulatait, „vetítette át” cselekedetét a vélt ellenfélre; csak azt nem tudja, hogy mi, „az ellenfelek”, hittel élő emberek örülünk a szabad akarat adományának, és igyekszünk élni is vele életünk minden pillanatában – másképpen szólva: élünk a választás szabadságával és nem félünk tőle, ezt hívjuk mi személyes felelősségnek, amely nélkül csak uniformizált, kívülről irányított egyedei lennénk bármifajta közösségnek.

A kettéosztott magyarság egyik fele tehát megnyilvánult, mégpedig a lehető „legtisztábban”: hagyjam őt békén! Az azonnali reagálás kizárt, hiszen, aki így odavet egy mondatot a tömegből a maga igazának biztos tudatában, az választ nem vár, nem hajlandó meghallgatni, az sértődötten és dühösen rohan tovább. 

A későbbiekben hasonló példánk tucatjaival találkozom; és vannak még fokozatok. 

De azután jönnek, önként, örömmel idősek, fiatalok és sorban állva egymás után és egymást lelkesítve írják alá, együttérző és bíztató mondatok kíséretében:

„Már régóta keresem magukat, de jó, hogy végre megtaláltam!”

„Csak természetes, hogy segítenünk kell, ők is magyarok.”

„Tizennégy éves vagyok, aláírhatom?”

„A pártok miért nem segítenek?”

„Köszönjük, hogy helyettünk is itt áll napokon keresztül!”

Budapestiek, vidékiek, erdélyiek, vajdaságiak, kárpátaljaiak, felvidékiek, nyugati magyarok, a világ minden tájáról érkezettek lépnek oda, ki egy-egy szóra, ki akár több órás (!) beszélgetésre is ott ragad az aláírásgyűjtő mellett, és közben figyeli ő is az „utca emberének” reakcióit. Ezek bizony igen színesek.

Jönnek a bizonytalanok és a tájékozatlanok – de az aláírásgyűjtőnek minden egyes ember érdeklődése igaz örömet okoz, mert már megtapasztalta a fásult közönyt és az érdektelenséget, a harcias támadó ostobaságot, és az önzés megnyilvánulásainak teljes skáláját. Pontosan tudja, érzi a tájékozatlan első gesztusából és hanghordozásából, hogy mire számíthat egy-egy beszélgetés végén. Megérzi a kérdező őszinteségét, sunyiságát, provokatív szándékát puhatolódzó első szavaiból. A skála végtelennek tűnik. A tájékozatlanság is gyakran olyan mértékű, hogy az már szinte fáj, mégis a közben-közben született felismerés, hogy itt bizony komoly felvilágosító tevékenységet lehet és kell folytatni, az aláírásgyűjtő számára új és örömteli szereppé válik, a mérhetetlen ismerethiány okairól elég lesz majd később elgondolkodni – most akármilyen elképesztő kérdésre is türelmesen válaszolni kell!

„Én nem akarok kettős állampolgár lenni!” – mondja egy jóarcú fiatalember, majd később hasonlót egy középkorú hölgy.

„Én sem akarok” -válaszolom-, „itt nem mirólunk, hanem a határon túli magyarokról van szó”.

„Ja, az más, akkor aláírom.”

„Én nem vagyok erdélyi, akkor, ugye én ne írjam alá?”

„Mindenki maradjon ott, ahol született!”

„Majd idejönnek, és elveszik tőlünk a munkát…!”

„Adót bezzeg nem fizetnek…”

típusú állításokra és kérdésekre persze lehet és kell is válaszolni, mindaddig, amíg őszinte az érdeklődés, vagy a dialógusra való hajlam akár halványan is, de megmutatkozik. Ha szemtől-szembe két „idegen” tud és akar beszélgetni, „eszmét cserélni” egymással. Ez jó és izgalmas. Az aláírásgyűjtőben megfogalmazódik a felismerés: ez egy kivételes alkalom arra, hogy átfogó képet kapjon a mai magyar társadalom mentális, érzelmi, erkölcsi állapotáról, torzulásokról, a háttérben feszülő indulatokról, netán a nemzettudat pislákoló vagy elementáris meglétéről – méghozzá mindezt első kézből és nem statisztikai adatokból; ez itt kérem, a valóság maga, megdöbbentő abszurditásaival, tehát egy valódi szociológiai körkép és kórkép, és nincs az a katedra, amely ennél jobb módszert kínálhatna, vagy szociológiai felmérés, amely ezt a jelen állapotot hívebben tükrözné.

 Ezzel a kivételes alkalommal bizony élni kell!

 Na, de még könnyebb akkor, ha” szemtől-szembe”…

 Viszont létezik egy másfajta, sajnos -a tapasztalatok által – tipikusnak mondható  „viszonyulási rendszer”.

Tagbaszakadt 40-50 közötti férfi; két teljes órája köröz a Moszkva téren az aláírásgyűjtő körül – látszik, szétfeszül az indulattól, az arroganciától, de még nem tudja, hogyan, mi módon adja tudtomra, hogy én őt mérhetetlenül zavarom, „érdekeiben” sértem -, talán a Moszkva-téri rabszolgamunkára gyülekező tömeg, talán a néha felbukkanó rendőr-páros akadályozza meg düh-kitörését. Egy idő után nem bír magával; elmegy előttem, a nyitott aláírásgyűjtő mappára dob egy 500 lejes érmét:

„Add oda a köcsög románoknak, akiknek aláírást gyűjtesz!”

– választ természetesen nem várva dühödten talpal tovább. Ez tehát nem a „szemtől-szembe” típus, reagálásra nincs esélyem; és érzem, legszívesebben leütött volna. Hasonló korú, „őrző-védő”-kinézetű, kopaszra nyírt, testes férfi szintén néhány perces körözés után megáll előttem, szúrós szemmel olvassa a tábla szövegét, majd megkérdezi:

„Ellene is aláírhatok?”

„Lehetséges” -válaszolom -, „de nem nálam!”

70 körüli férfi érkezik és széles gesztusokkal, nagy hangon – hogy sokan meghallják környezetünkben – magyarázza: mennyire ártalmas az, amit én itt teszek. ő Erdélyből települt át vagy húsz évvel ezelőtt, de ne lehessen itt magyar állampolgár minden jött-ment, ő tudja -és ellenérveimre nem kíváncsi-, ő tudja, hogy csak az alja-népség jönne át. Türelmesen próbálok válaszolni ismét, hogy senki sem akarja az erdélyiek, vagy más határon túliak áttelepülését – szavamba vág, lehurrog: hogy képzelem én, hogy jobban ismerem ezeket az állapotokat, mint ő, különben is, csak szítják örökösen az ilyenek a román-magyar ellentéteket. Egy vele egykorú hölgy fél-távolból hallgatja -ő korábban aláírt- visszafordul, és magából kikelve, de tisztán fogalmazva utasítja rendre az idős urat. Mondandója végén elhangzik, amire számítottam: „Szégyellje magát, erdélyi létére a saját fajtája ellen agitál. Tudja meg: én is erdélyi vagyok, csíki székely asszony, és most én szégyellem magam maga helyett is.”

 Közben kisebb tömeg verődik össze, és mindenki az idős hölgy mellé áll. Természetesen a horni, kovácsi 23 millió román „beözönlése” is szóba kerül, meg is kapják érte a magukét az „értelmi szerzők”, a tömegből sokan felhánytorgatják ennek a hazugságnak a romboló hatását. Az idős férfi mondatai által arcomra kiült megdöbbenést látva egy másik hölgy szelíden mondja: „Maguk itt azt hiszik, hogy az erdélyiek mind összetartóak, hogy tisztábban gondolkodnak. Ez tévhit, látja-e, az agymosás közöttünk is ugyanúgy hatott, az önzés bizony köztünk is gyakori.” Szomorúan látom be, hogy részben igaza van.

 De jönnek mások ismét, munkaruhás fiatalok, diáklányok, kilencvenéves öregek, fiatal pap, mindenféle korú és különbözően szituált emberek, és örömmel írnak alá, sokan bátorító és hálás szavak kíséretében.

„Csak tartsanak ki! Már nem sok hiányzik…”

„Köszönjük, hogy helyettünk is itt állnak…”

„Az Isten áldja meg magukat!”

– ez utóbbi mondatot sokszor hallom, nagyrészt erdélyiekről, de hazaiaktól is. Nem felejtek egy nagy kalapos, kolozs-megyei idős parasztasszonyt, aki megkérdezte: „Kik maguk, hogy ezt csinálják?” Mondom: „Ezt a Magyarok Világszövetsége kezdeményezte.” Nem hallott róla soha, elámul: „Hát ez bíz nagyon jó lenne nekünk, az Isten áldja meg magát, hogy itt áll a tűző napon órákon át, már tegnap is láttam. Nagyon köszönöm maguknak, otthon ezt elmesélem, s örülnek majd, na áldja meg az Isten!”.

 Virágárus öregasszony áll sokáig mellettem a portékájával, már napokkal ezelőtt is látott itt a téren -látszik, ez az egyetlen jövedelme-, egy idő után közelebb jön: „Hát látja, fiatalember, mennyi pocsék, önző alak él közöttünk, na adjon egy tollat, én is aláírom, alá én, segítsünk szegényeken!” Később egy idős virágárus férfi, hasonlóképpen.

 A téren sok a hajléktalan. Harmadik-negyedik napon már mind ismerem őket; mondanivalója majdnem mindegyiknek van hozzám, és meglepő: a sok ”középosztálybeli”, jólöltözött közömbössel szemben többségük komolyan érdeklődik. Mivel idejük is van, hosszan elbeszélgetünk, és a „Van bejelentett lakcíme?” kérdésre, ha igen a válasz, alá is írják az ívet, önként, rábeszélés nélkül. „Nem kerül ez semmibe, segítsünk rajtuk…!” – kísérő mondatokkal.

 Azért van, aki megkérdezi: „Hát, aztán maga mennyit kap ezért?” és miután mondom, hogy semmit, hangosan felnevet: „Akkor maga vagy bolond, vagy milliomos…, nem is: milliárdos!” -ezek után meghívom egy kávéra az utcai automatából, lássa mennyire milliárdos vagyok.

 Az érdek nélküli kiállást sokan nem tudják elképzelni, jelzik ezt a fenti és a hozzá hasonló esetek. Gyakran kérdezik:

„És maga hová valósi?” – mondom: „Budakeszin élek.”

„Na, de erdélyi, ugye?” „Nem,” -mondom- „én magyar-magyar vagyok.”

„És mégis itt áll, és gyűjti az aláírásokat?” – kérdi nem egy hitetlenkedve, felhúzott szemöldökkel.

„Hát miért csinálja?”

„Miért? Nem tudja ezt elképzelni, mindent csak saját érdekből lehet tenni?”

A kérdező őszinteségétől és nyíltságától függően persze bővebben is válaszolok: „Érdek valóban fűződik ehhez, ha nem is személyes, de közösségi, mindannyiunké. Az egész nemzet erősödik, azáltal, ha a határon túli magyarok újrahonosítását sikerül elérnünk.”

 Hál’ Istennek, sok száz embernek itt a Moszkva téren nem kellett ezt elmondani, mert pontosan így gondolta. És hála Istennek, sok az őszintén érdeklődő, de tájékozatlan, akinek módom volt elmondani, hogy a jelenlegi helyzet a határon túli magyarok számára milyen megalázó és tarthatatlan, akár részletesen is kifejteni a jelenlegi magyar, román és ukrán jogszabályokból és törvényekből eredő embertelen, a valódi szabadságjogokat sárbatipró, családokat és a nemzet egészét szétszakító -és bizony, még mindig Trianonból eredő- abszurd, még most is, a XXI. század elején is létező igazságtalanságot.

 Hogy az erdélyi magyaroknak jelenleg 500 Euro-t kell hozniuk magukkal és a határon felmutatni -amely összeg átlagban egy fél éves keresetüknek felel meg-, hogy 3 hónap után egy percet sem tartózkodhatnak Magyarországon, és ha akkor történik keresztelő, esküvő, vagy haláleset, akkor sem tehetik be a lábukat az országba, -ó, emberi szabadságjogok, ó, liberálisok-, hogy a kettős állampolgárság nem jelent azonnali választójogot, mert a jelenlegi törvények szerint bejelentett állandó lakással kell rendelkezni, hogy nem jelenti azt, csak a magyar állam nyújtotta kedvezményeket élvezhetik, kötelességek nélkül, mert kórházi ellátás is tb. járulék-fizetéshez van kötve, márpedig ahhoz bejelentett, hosszú távú munkavégzés kell, az viszont adózással ugyanúgy jár, és legfőképpen senki sem akarja, hogy a határon túli magyarok elhagyják a szülőföldjüket, csak azt, hogy végre büszkén viselhessék magyar igazolványukat, és magyar útlevelüket, és magyar identitásukat, és talán nem csak, mint üldözendő fekete munkások, vagy mint rabszolgák dolgozhatnak magyar emberek Magyarországon. És beszélni kell arról az elképesztő jelenlegi európai szituációról, hogy míg közel 500 millió nyugat-európai állampolgár akkor lép be az országba, amikor csak akar, telepedhet le, ingatlant vásárolhat, munkát vállalhat, sőt szavazhat Magyarországon, addig magyar emberek, a környező országok magyarjai ugyanezt nem tehetik meg – nos a bizonytalanok közül sokan e beszélgetések hatására írtak alá.

 Hetek teltek el az első utcai élményem kezdetétől, és egyre többször volt társam itt a Moszkva téren. Ki hogy ért rá, ideje, munkája, energiája, vehemenciája hogyan engedte, vagy sarkallta erre az izgalmas és tanulságos ténykedésre.

Vilmos, Kata, a nagymama korú Csirta, Laci, Imre és gyerekei, Éva, és egy idő után megjelent két, majd három, később négy igen kedves és lelkes fiatal: Anna öccsével, Misi és Csaba. Sok barátomnak és ismerősömnek számoltam be a tapasztalataimról, hozzáfűzve: annyiféle reagálással találkoztam itt téren, hogy nekem mér újdonságot senki sem tud mondani a magyar ember mai tudati, erkölcsi, indulati, lelki, szellemi, vagy empatikus állapotáról. Tévedtem! Ezek a fiatalok -Anna és csapata- meséltek egy idősebb úrról, aki odarontott hozzájuk, és magából kikelve mutogatott címeres zászlójukra azt ordítva, hogy emiatt az „önkényuralmi jelkép” miatt „magukat rendőrrel kellene elvitetni, hogyan merészelnek ezzel az utcára kiállni, és ezzel a fasiszta jelképpel embereket toborozni?”

E fiatalok (18-22 évesek) fájdalmas megdöbbenését az érthetetlen és megmagyarázhatatlan jelenség felett nehéz volt bármivel is ellensúlyozni. A Szent Koronás címer, mint önkényuralmi jelkép? Magyarországon a magyar zászló és a szakrális szimbólum? Elképzelhető ez a világ más tájain is? Láttam az arcukon, hogy ez mélyreható és fájó tapasztalat: a sok évtizedes agymosásról lehet nekik is némi forgalmuk, de most az agymosottság legaljáról kaptak egy sokkoló dózist. Nem tudom, csak sejtem, hogy az ő számukra is vigasz és „ellensúly” csak az a sok-sok köszönet, együttérzés és jókívánság, „Az Isten áldja meg magukat!” lehetett, amely számomra is az önzetlen, tisztaszívű emberektől érkezett. És közülük egyre többen nyilvánultak meg, ahogy az információ terjedt az aláírásgyűjtésről, köszönhetően többek között az MVSZ a rádióban naponta elhangzó figyelemfelkeltő hirdetésének, Dobos Attila Bp. TV-beli műsorának, és a jó szándékú emberek közötti információ-cserének.

 Fekete, selymes bőrű, göndör hajú afrikai lány lép oda, köszön -tiszta magyarsággal beszél-, kéri a tollat, majd miközben írja az adatait elmondja, ő is kettős állampolgár, így aztán mi sem természetesebb számára, mint ezt a kezdeményezést támogatni. Kérdésemre elmondja, hogy nigériai – magyar állampolgár. Tovább érdeklődöm: Melyik nemzetségből való? Ibo vagy joruba? Joruba – válaszolja. Nagy nép, nagy kultúra – mondom, majd némi élcelődéssel kérdem: Babatunde Olatundjit ismeri-e? „Személyesen nem” – válaszolja, és kedvesen, mosollyal távozik.

 A téren sok az illegális árus -a jelenséget mindannyian ismerjük-, kiállított őrszemük riaszt, ha rendőr vagy közterület-felügyelő közeledik. Az árusok majd mindegyike cigány. Egyiküket egy ideje figyelem: fiatal fiú, 18-20 év körüli lehet, tíz-tizenkét év körüli társával próbál valamit rátukmálni az arrajövőkre, udvariasan, majd agresszívebben. Vidámak, felszabadultak és gátlástalanok egy idő óta azzal szórakoznak két rábeszélés közben, hogy műanyag ásványvizes flakonjukból az arrajövő nők hátára spriccelnek, lehetőleg a ruha-kivágásokba, közvetlenül a bőrre. A nők ijedt, tanácstalan vagy dühös reagálására kivétel nélkül álcázással, majd hangos hahotával válaszolnak – egyszóval nagyon jól mulatnak. Egy idő után odakiáltok a nagyobbnak: „Ezt most már hagyd abba!”

 Csodálkozó arccal mered rám, de abbahagyja, legalábbis egy ideig, oszlop fedezékéből, hogy ne lássam, azért még szórakoznak kicsit. Majd a nagyobbik fiú, mint aki egy időre kiviháncolta magát, odajön hozzám -lát ő is engem már néhány napja-, komoly arccal elolvassa a táblám feliratát, és precízen, komótosan, sőt büszkén kitölti az ívet. Miután megköszönöm, így válaszol:” Ez csak természetes, Uram!”

Távolabbról, később idősebb társa szintén odajön, kérdi, kinek is gyűjtök aláírást? A határon túli magyarok érdekében – válaszolom, és ő komoly arccal, szó nélkül aláírja. Majd két 20 év körüli cigánylány közül -akik a vakok számára gyűjtenek adományokat- az egyik ugyanolyan komoly arccal jön oda, olvassa el, írja alá az ívet. Persze az itt lébecoló cigányok közül van, aki másképpen reagál. Megáll előttem, elolvassa a tábla szövegét, és gúnyos mosollyal csak ennyit tesz hozzá: „Hogy ezek még többen legyenek?” és mutat a tér közepén ücsörgő, ácsorgó vendégmunkások tömegére.

 Egyedül állok a legnagyobb csúcsforgalom idején a tömegben, három fiatal közelít, messziről látom: engem céloztak meg. A középütt lévő a szószóló, a másik kettő -mintha testőrök lennének- végig szótlanok. A közeledés mikéntjéből -eddigi tapasztalataim alapján- már pontosan tudom, milyen végkimenetelre számíthatok: ezek nem aláírni jönnek. A középső már messziről, köszönés nélkül szegezi nekem a kérdést: „Tulajdonképpen mit csinálsz te itt ezzel a táblával?”  -csak megjegyzem, fiam lehetne-, kérdése arrogáns és látszik rajta, pontosan tudja, miért állok itt a tömegben. Türelmesen, röviden válaszolok, mint mindig. Elkezd bökődni a táblám felé: „Nevetséges, amit csinálsz, harcolsz valamiért, és fogalmad sincs, hogy miért! Nem ismered a magyar törvényeket! Nem tudod, hogy bárki megkaphatja a magyar állampolgárságot, aki kéri!” -mondatai kijelentő, kioktató mondatok, mégis válaszolok, miszerint a jelenlegi törvények egy éves ittlakáshoz …- mondanám, de szavamba vág: „Rosszul tudod, én azonnal megkaptam!” „Melyik országból jöttél?” – kérdem. „Ausztráliából, és rögtön megkaptam.” „Tudod, lehet, hogy az ausztrál állampolgárok azonnal megkapják -bár kétlem-, de hogy a környező országok magyarjainak éveket kell várniuk, azt itt mindenki tudja” – válaszolom. „Ugyan-ugyan, harcolsz a semmiért” és ismétli magát egyre szélesebb gesztusokkal – „én három országnak is állampolgára vagyok, és tájékozódom, te pedig tájékozatlan vagy, és nem adsz tisztességes felvilágosítást, pedig ha már itt állsz, köteles lennél…” és mondja-mondja egyre emeltebb hangon. Miután igyekeztem elmondani a leglényegesebb tudnivalókat, mások, valódi érdeklődők felé fordulok, miközben a kis arrogáns még mindig mondja a magáét, csendesebb emberek írnak alá, majd látva, hogy most már egyáltalán nem törődöm vele, igaza biztos tudatában, ahogy jött, köszönés nélkül, „testőrei” kíséretében beleolvad a tömegbe. Nem kérdeztem meg, melyik a harmadik állampolgársága -gondolom magamban-, de fölösleges lett volna, úgyis tudom.

 Öt-hat fős társaság áll meg előttem, némelyikük erdélyi, 20-25 éves fiúk. Egymás között tárgyalják meg a tábla feliratát, mondataik tájékozatlanságról tanúskodnak. Egyikük felém fordulva, fél mosollyal, mint aki most csapdába húz, szögezi nekem rejtvényét:

„Aláírom, de csak egy feltétellel: ha válaszol a kérdésemre. Mit tennének maga szerint az erdélyi magyarok egy román – magyar összetűzés esetén, kinek az oldalára állnának?”

„Ez nem kérdés” – válaszolom.

„Dehogynem, szőröstalpú bocskorosok, odaállnának a románok oldalára” mondja dühödt meggyőződéssel.

A körben álló kíváncsiskodók döbbent bekiabálásai kísérik a távozó csoportot – egyikük sem írta alá.

 A hetek, hónapok során a részvét és a részvétlenség különböző megnyilvánulási fokozatait ismerem meg, mégis csak egyetlen esetben fordul elő, hogy az önzés és a sunyiság olyan vegyülékével találkozom, hogy -bár indulataimat igyekszem mindvégig kordában tartani-, megtagadom az aláírás lehetőségét.  Fiatal, 30 év körüli férfi áll meg előttem, a már ismert félmosollyal, kérdezi, miután elolvasta a tábla szövegét: „Tulajdonképpen miért kellene ezt nekem aláírni?” Mint máskor, most is elmondom, hogy a határon túli magyarok érdekében folyik az aláírásgyűjtés, és még néhány fontos tudnivalót fűzök hozzá. Figyelmesen meghallgat, majd mosolyogva kérdezi:

„És én ezért mit kapok, ha aláírom?”

„Semmit” -válaszolom-, „ha csak azt az örömet nem, hogy hozzájárult Ön is a rosszabb sorban élő nemzettársaink megsegítéséhez.”

„De én mit kapok?” kérdi újra. „Valamit valamiért, nem igaz? Ki ad nekem bármit is ingyen ebben a világban?”

Vigyorogva áll előttem, látom, nem tágít, ő akar meggyőzni engem. „Tudja mit?” –válaszolom. „Most már ha akarja, sem engedem meg, hogy aláírja. Magának nem! Viszontlátásra!” A gúnyos mosoly mit sem változik, legyintve kullog el – de még egyszer visszatekint, hogy magabiztos vigyorgását még egyszer láthassam: „ő győzött”.

 Az aláírásgyűjtő tapasztalatainak „megszerzése”, majd azok rögzítése során mérhetetlen sok személyes indulattal kellett megküzdjön; egyáltalán már magával a kérdéssel is, hogy mennyit szabad ezekből az indulati-hangulati elemekből átengedi „anatómusi szűrőjén”. Végül arra a megállapításra jutott, hogy semmit, amennyiben „látleletet” akar rögzíteni. Ezért aztán úgy döntött: írásának, visszaemlékezésének utolsó része csupa „ide nem illő” idézetből fog állni, amely idézetek semmiféle ok-okozati összefüggést nem mutatnak az előzőekben leírtakkal…, de azért, hogy-hogy nem az élmények átélésekor, ott „a sűrűjében” valahogy mégis felmerültek, felidéződtek benne. Íme:

„A közösség eredete nincs a természetben, nincs a családban, a törzsben, az érdekben. A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban”. (1)

„Mindenképpen arról van szó, hogy az emberiség túlnyomó nagy többsége az emberi létezés körét elhagyni készül. A népek nagy része leszakad és elmerül. Ez a leszakadás természetesen irtózatos fizikai és biológiai és pszichológiai erőmennyiséget szabadit fel, és ez az erőmennyiség azokat, akik nem merülnek el, valósággal a magasba repíti, Az emberiség így ketté szakad.”. (2)

„Jóra, rosszra egyáltalán tökéletesen érzéketlen. Csak élni akar, élni. Nem egész lény, a létezésnek mindössze homályos nyoma. Alaktalan, ha nem is egészen testetlen, tudatlan, csak derengő szomjú ösztönével lézeng és nyüzsög. Van, aki úgy írja le, hogy láthatatlan pszichikus baktériumhoz lehetne hasonlítani. Uralkodó állapota a szorongás és az alattomos kéjsóvárgás. Ha az ember nem védekezik ellene testi és lelki tisztasággal, belefurakszik az ételekbe, a gondolatokba, a beszédbe, a szerelmesek csókjába, az anyatejbe, az imádságba. Belepiszkol az ember fantáziájába, feldúlja a harmonikus barátságokat és házasságokat, népeket egymásra uszít, gyűlölködést szít, pimaszul bemászik az álmodó képeibe és összerondítja a tiszta szándékokat. Mivel láthatatlan és ritkatestű lény, és mivel nem ismer tiszteletet és szégyent, számára minden út szabad. Egyetlen módon lehet ellene védekezni: világossággal.” (3)

„Mert amikor bennünket elküldtek, az útra bocsátó Hatalom így szólt: rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tied. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik, legyen szent fény, átokká válik, legyen gyönyör, halállá válik. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg, most ered és élj, mert a világ a tied.” (4)

Kiss Iván

rajzfilmrendező

Jegyzetek:

1. Hamvas B.: A láthatatlan történet /241.

2. Hamvas B.: Titkos jegyzőkönyv/95.

3. Hamvas B.: u.o./98.

4. Hamvas B.: A láthatatlan történet /235.