Orosz István avatóbeszéde

SZÉLJEGYZET EGY SZOBORHOZ

Jöjjön a fagy, melegítsen! ? Nagy Gáspár sorával köszöntöm önöket: ha nagy a hideg (most nagyon nagy), ösztönösen egymáshoz húzódunk, de ne felejtsék, a költészet is éppen erre való: hogy varázskört rajzoljon körénk, s e körben közelebb kerüljünk egymáshoz. Hogy melegedjünk.
Értettem-e vajon a verseit eléggé, a szavakat és a csöndeket, amelyek egyszerre voltak horgonyozva rövidülő téldélutáni árnyainkhoz és ama égigérő kút jégpikkelyes magasához. Vajon tudtam-e, mire gondol, amikor felolvasta:

vége lesz ennek a híg melónak/ jönnek érted a szabad napok/ áthúzod csöndben összes versedet/ megérted miért szabadrabok.

Elhadartam persze a leckét, rabok legyünk, vagy szabadok, és elő is kerestem azt a kövér Bodoni fontot, Heckenast mesterét, amellyel egykor a Talpra magyart nyomtatták. Talán azért bízta rám a könyvborító rajzát Nagy Gáspár, mert a paradox szóösszevonás és az én lehetséges-lehetetlenre rajzolt ábráim közt rokonságot látott. Aztán elkezdtem lassan fölfogni az üzenetet. Elkezdtem? Ugyan. Máig küzdök vele.

Megrajzolja-e vajon a szobor is a maga varázskörét? Közvetítheti-e azt az összetartozás érzést itt Keszin, széles e hazában és messze mindenütt, ahol magyarok élnek, azt, amit a költemények sugároznak? A leírt szavak aligha spórolhatók meg általa. A betűk boldog könnycseppjei és a verseket záró csöndek sem. Akik ismerték Gazsit, azok persze a tekintetét fogják lesni, s valami személyes emléket keresnek, de hát van, amit egy szobor nem tud igazolni, meg hát nem is a dolga, hogy tudósítson a szőlőlevélzöld színű szemről, a márvány fogzománcról, és a halántékdob, a koponya kehely, a tükör mélyén rögzített szomorú szájszél, vagy a mosolyelágazás felidézésére is csak az olvasókkal együtt vállalkozhat. Ahogy a kihajtott nagy versgallért is csak akkor látjuk, ha folytatni tudjuk:

Mert minden igaz költő-halánték
hatalmasoknak csupán csak játék

A szobrász megállított pillanata perspektíva múltra és jövőre. A szobor csak látszólag cezúra az idő-lénián, valójában a még be nem következett és a már elmúlt faktumok kelyhe, s a szobrok kő-nyelve így legalább annyira metafizikus, mint amennyire kézzel tapinthatón reális.

Mi persze, ismerősök, életkort rendelünk majd a fiatalemberhez, a suhanc költészhez a helybenzsákbanfutós időt, amikor a foci még fűzős volt, a korszak viszont már szelepes. A korszak, amiben az volt a gyönyörű, hogy tétje volt, mit mond a mű, vagy mit rejt el ?

Én már láttam a most még elrejtett szobrot, és bele tudtam látni Gáspár evangéliumi szelídségét és konok következetességét is, ahogy céltáblaként állt ki a versek mellé az írástudók felelősségét magától értődő természetességgel vállalva, sőt hirdetve. Aztán ? Múlik a jövőnk, konstatálta és tovább lépett az égi focipályára, ahol a sehová iktatott szél fújdogál.

Köszönet a szobornak, hogy közvetíti a fentről küldött néma üzenetet, és sugározza a Haza a magasban varázskörét. Hála az értő szobrásznak, Oláh Katalinnak, hogy vésője nyomán spirituális geometria tágul e faragott kőarc köré. Hála az avató felebarátoknak ? nektek, önöknek ? hogy tábora van a szavaknak. És köszönet Budakeszinek, hogy őrzi a városban otthonára talált költő emlékét. Egy olyan sort választottam végül, amelyet Nagy Gáspár egy másik szobor tövében már szavalt, és vannak itt bizonnyal sokan, akik nem csak dörmögve, de énekelve is ismerik:

Aki a félelmen túli tartomány / dalokra elszánt kölyke, / jól tudja miért e földi ágy, / s miért a csillagok? fölötte.

Mindezek után álljon itt Orosz Istvánnak, Nagy Gáspár egyik legjobb barátjának, a költő temetésén, 2007. január 16-án, Nagytilajon elhangzott beszéde.

Nagy Gáspár! Drága Gazsi!

Barátként és a barátaid nevében búcsúzom tőled. Sokan voltak! Ha csak azokat mondanám, akik engem hívogattak, tudván, hogy szinte szomszédok vagyunk, s hátha elobb látok meg valami gyógyulásra utaló halvány fénysugarat, – bizony hosszan sorolhatnám őket. Meg akik a lelkemre kötötték, – a budakeszi polgárok, a művész akadémikusok és a futballisták, akikkel együtt rúgtuk a labdát, – hogy ki ne felejtsem őket se, hogy tudd, lélekben ott voltak veled s döbbenten figyelték azt a méltóságteljes, szinte ünnepélyes haláltusát, amelyet oly hosszan vívtál; szenvedve is derűt sugározván, a végesben a végtelenre látva. Testvérré tettél bennünket a gyászban: kiérdemeljük-e, – téged idézlek: hogy a szívünk egy kicsit fájjon érted. Hisszük, hogyne hinnénk, hogy azt próbálja meg az Úr, akit a leginkább szeret, de te tudtad is, sőt megírtad, fájdalmasan szép vers-próféciákban meg is énekelted. Hányszor föllapoztuk oket az elmúlt hónapokban, aztán a könyvek valahogy mindig ott maradtak felütve, annál a versnél, hogy „a remény sohasem meghaló,/ ha minden utolsó szalmaszál/ ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”

Majdnem napra pontosan egy éve, hogy ott álltunk az ország túlsó végén Ungváron, Petőfi Sándor szobra előtt. Sokan vettük körbe a kardos bronz sihedert, Ferenczy Béni szobrát, a Művészeti Akadémia komoly tagsága, – ránézésre inkább lelkes hószüretelők, mert úgy szakadt ám a hó egész Kárpátalján, mint azóta soha, s talán itt a szelídebb Pannon tájon, földid-Berzsenyi s Nagy László dombjai közt annak előtte sem.
Nem kellett sokat tanakodni, ki tegye a koszorút Petőfi lába elé, oly magától értetődőn fordult mindenki feléd.

Valahogy így képzelem azt a már történelemkönyvekből ismerős jelenetet is, amikor eldöntetett, ki lesz legméltóbb a magyar írók közt arra, hogy a forradalmár miniszterelnök koporsójához álljon. Gáspár legyen az! Ő volt, aki vállalta, és csak a kamasz Petőfihez mérhető bátorsággal tette is a költők erkölcsi kötelességét: állást foglalt akkor is, a diktatúra évtizedeiben is, és a leghatározottabban. A félelmen túli tartomány dalokra elszánt kölyke. Nem egyszerre dobbant a szíve, egy ütemmel előbb, mint népéé, érzékenyebbnek kellett lennie mindnyájunknál, hogy szólhasson, amikor mi még dadogni sem tudtunk. 68-ban költő lettem a szégyentől – mondta egyszer, és holtáig nem adatott meg neki, hogy letehesse a tollat. Az volt a dolga, hogy megfájduljon a gyomra a hitványságoktól és belepusztuljon a hazugságokba. Helyettünk tette. Értünk tette.

Vajon vigyázott-e a haza költő fiára, és mi vigyáztunk-e eléggé a jó barátra? Kapkodva próbáljuk összeszedni emlékeinket, mintha újraépíthető lenne belőlük Nagy Gazsi. Az a magas szőke fiú, a szőlőlevélzöld szemű, a cellacsíkú ingben, szép arcán a halmozottan kialvatlan éjszakákkal. Mozdulatok, hangok és színek élesednek ki, aztán fakulnak el, visszavonhatatlanul. És persze jön a torokszorító önvád: nyújtottuk-e felé a kezünket elégszer, és észrevettük-e mindig, amikor ő nyújtotta ki? Talán azt hittük, aki morális kérdésekben ily rendíthetetlenül szilárd, kőszikla ember, azon nem foghat semmi kórság.

Helyzeteket képzelek, jeleneteket idézek meg, amikor hiányozni fogsz, amikor nélkülözhetetlen leszel, és a betuk boldog könnycseppjeire gondolok, s az örökre megíratlan költeményekre, amelyeken már nem lehet merengni, vagy egy metafora értelmét megsejtve faggatózni, hogy úgy van-e, tényleg. És persze illusztrálni sem lehet már őket. Tudom, megírtad: a repkény befutja az összes időt, de lesz majd, hogy egy hosszabbításban elvesztett rangadó végén, vagy egy akár-győzhettünk-is-volna selejtező lefújásakor odalépek a telefonhoz, és mielőtt beütném a négyötven-négyhetvenet, várok egy szemhunyásnyit, hátha megelőzöl. Mindig megelőztél. Most is előttem vagy. Előttünk indulsz,…Isten megáldjon,
„Biztos landolást, jó visszatérést megígért birtokunkra,
ámen.”